Elfeledett szörnyűségek

„Ahol egyenes a Hortobágy folyó, látja? Ott, a földút mellett. Akkor nem nádas volt, hanem rét. Ott álltak velünk szemben az ÁVH-sok géppisztollyal. Leszállítottak bennünket – asszonyokat és gyerekeket – a teherautó végéből, és forgattak bennünket jobbra, balra. Mindenki meg volt győződve arról, hogy most belelövöldöznek bennünket a Hortobágyba. Aztán erről, a mai falu irányából jött motorkerékpárral egy ÁVH-s, kicsi fehér zászlót hozott. Miután ideért, rövid megbeszélést tartottak, majd kétfelé osztottak bennünket” – meséli nagy beleéléssel Nagy Bálintné a hortobágyi Kilenclyukú hídon állva.

A ma hetvenöt éves hölgy egyike azoknak az elhurcoltaknak, akiket Hatvanból internáltak a Hortobágyra, és hatvankét évvel a történtek után is minden apró részletre pontosan emlékszik. Így aztán valósággal ömlik belőle a szó, amikor a kitelepítések kezdetének alkalmából rendezett emlékünnepségen átsétálunk hazánk egyetlen kőhídján. „Éjszaka rontottak ránk, fegyveresek. Fél óránk volt arra, hogy összepakoljunk. Aztán egy ponyvázott teherautóra tettek bennünket, és elindultunk. De azt nem sejtettük, hogy hol fogunk megállni…”

Az egykori kitelepítettek minden évben június 23-án visszatérnek Hortobágyra, hogy részt vegyenek az internálások kezdetének alkalmából szervezett emlékünnepségen és koszorúzáson. A folyó mellett, ahol gyülekeztek, ma emlékkereszt áll, amelyet vasúti sínekből készítettek 1990-ben. Ekkor találkoztak először az egykori telepesek – ez volt a 1950-es években használt fordulat a lágerek lakóira.

Az internálótáborok mindegyike a hortobágyi állami gazdasághoz tartozott, előképei a szovjet típusú GULAG-ok voltak. Az első hullámmal érkezettek Árkuson, Kócspusztán, Kónyán, Erzsébet-tanyán, Kormópusztán, Lenintanyán valamint Borzason raboskodtak. Mivel folyamatosan érkeztek az újabb és újabb kitelepített családok, ezért új táborokat emeltek. 1951-ben Tedejen, majd 1952-ben a Kunhegyeshez közeli Lászlómajorban és a mai Hortobágy község mellett, Borsóson nyitottak újabb lágereket. A legtöbb elítéltet a Nagyhegyeshez közeli Elepen helyezték el. Számuk meghaladta az ezer főt.

Hatvanból harmincnyolc családot telepítettek ki 1950. június 23-ára virradóra. A családok többségét a mai Hortobágy községtől keletre található Kónyán, míg a másik felét a Jász-Nagykun-Szolnok megyei Nagyiván melletti Borzason helyezték el. Az egykori elraboltak mindegyike vasutas család volt. Mint mondják, bűnük nem volt, hacsak nem az, hogy katolikusok voltak, templomba jártak.

Tóth Károlyné Kardos Katalin négy testvérével és édesanyjával érkezett a Hortobágyra, Kónyára. Apját szintén azon az éjjelen vitték el, mint utóbb kiderült, Recskre. Több mint három évig semmit nem tudott egymásról a kettészakított család. Katalin rendszeres résztvevője az ünnepségnek, mint mondja, jót tesz a lelkének ha itt van. „De akkor vagyok nyugodt, ha elmegyünk Kónyára is. Nem is magam miatt, hisz’ még olyan kicsik voltunk. Inkább a szüleim miatt” – mondja elmerülve a gondolataiban a hölgy. A Kardos családdal együtt raboskodtak Binderék is. A család nagyobbik fia, Géza csak alkalmanként látogat Hortobágyra. Ők csoportjukkal a megemlékezést követően ellátogattak egykori fogva tartásuk helyszínére, hogy megkoszorúzzák a Kónyán álló kopjafát is.

Kónya házait az itt letelepült internáltak építették

Kónya Balmazújváros és Hortobágy község között fekszik, közigazgatásilag utóbbihoz tartozik. Ma is éppen annyira elzárt a külvilágtól, mint hatvankét évvel ezelőtt volt. Megközelíteni leginkább vasúton lehet, jóllehet a vasúti megállóhelytől öt kilométeres gyaloglás árán érhető el a külterületi településrész. A helyiek által Kifli sorként emlegetett utcán, amely az egyetlen út itt, tizenkilenc ingatlan van. A házakat a munkatábor azon lakói építették, akiknek nem volt hová menniük. Ma leginkább elszegényedett cigány családok lakják őket. Az áram mindenhová be van vezetve, de kisbolt nem működik a településen. A volt internálótábor a falu és a vasúti megállóhely között terült el.

Autóbuszunk a Debrecen-Füzesabony vasútvonal mellett kiépített nyílegyenes, betontáblákból álló műúton halad. A szűk pályán alig fér el a jármű, mindössze egy sáv van. Két-három kilométerenként pedig hol jobb-, hol pedig baloldalt kitérők mellett haladunk el. „A GPS-en ezt bizony hiába keresnénk!” – mondja mosollyal a szája szélén Binder Géza. Úgy zakatolunk Kónyára, mint az 1960-as évek végén a nyaralni indulók M7-esen a Balaton felé. Tadam-tadam. „Az erdőnél balra, onnan már látszik hodály” – mutatja a menetirányt a ma már nyugdíjas úr a sofőrnek. És valóban feltűnik a távolban az U-alakú hodály valamint néhány épület. Az már innen is feltűnő, hogy az idő múlása mindegyiken mérhető. „Itt, az erdő mellett fogadtuk a látogatókat. De csak az első évben. Az öcsémet elvihették a rokonok, mert még pólyás volt. De utána már nem jöhetett senki ide”.

A hodály, ahol a "telepesek" szállást kaptak

Visszatérés után szalagot kötnek többen is a kopjafára. „Hitük volt a bűnük” – olvasom hangosan a rajta lévő feliratot. „Az, mert hittünk Istenben!” – mondja valaki mögöttem. Binder Géza is visszaérkezik ekkor a hodálytól, ő mutatja meg, hol álltak egykor a barakkok. Alig jövünk száz métert az emlékoszloptól, akkor váratlanul megáll kísérőm, és felsóhajt. „Itt volt. De csak az egyik” – mondja hallhatóan kissé felzaklatva. Az akkor meglévő épület német katonai barakknak épült, százhúsz férőhelyes volt. A másik építményt az internáltak megérkezését követően emelték. Ma már egyik sincs meg. A tábor felszabadítása urán bontották el. Még a körvonalai sem vehetők ki a talajon, annyira ügyeltek rá, hogy ne maradjon nyoma. A tábor területéhez tartozott még egy konyha- és raktárépület, középen egy kúttal, a végén pedig latrina állt. A területen jelenleg erőgépeket és szalmabálákat tárolnak.

„Mikor megérkeztünk, itt négy építmény állt” – veszi át a szót a kopjafánál a buszról leszállva Tóth Károlyné. „Szemben van velünk a hodály, ahol laktunk. Akkor hajtották ki belőle a birkákat. Friss szalmát kaptunk, azon aludtunk”. Mikor szeretnénk közelebb menni a ma meglehetősen rossz állapotban lévő épülethez, nem jutunk messzire. Villanypásztorral van körülkerítve, így csak távolabbról szemléljük a nádtetős, egykor fehérre meszelt, omladozó falú fehér juh ólat. „Ha esett, itt olyan sár volt, hogy folyt a bent az iszap. Ötünknek volt egy gumicsizmája. Ha egyikünk kijött pisilni, a többiek térdig jártak bent a sárban.”

Visszasétálunk a kopjafához, többen szalagot is kötnek rá. „Hitük volt a bűnük” – olvasom hangosan a rajta lévő feliratot. „Az, mert hittünk Istenben!” – mondja valaki mögöttem. Binder Géza is visszaérkezik ekkor a hodálytól, ő mutatja meg, hol álltak egykor a barakkok. Alig jövünk száz métert az emlékoszloptól, akkor váratlanul megáll kísérőm, és felsóhajt. „Itt volt. De csak az egyik” – mondja hallhatóan kissé felzaklatva. Az akkor meglévő épület német katonai barakknak épült, százhúsz férőhelyes volt. A másik építményt az internáltak megérkezését követően emelték. Ma már egyik sincs meg. A tábor felszabadítása urán bontották el. Még a körvonalai sem vehetők ki a talajon, annyira ügyeltek rá, hogy ne maradjon nyoma. A tábor területéhez tartozott még egy konyha- és raktárépület, középen egy kúttal, a végén pedig latrina állt. A területen jelenleg erőgépeket és szalmabálákat tárolnak.

Az egykor táborőrök lakóházaként szolgáló két kisház viszont a mai napig áll, az egyiket ma is lakják. Az kétségkívül jobb állapotban van, látszik, a tetőt is felújították, a porta is rendezett. A másik viszont elhagyatottan áll. A maga korában modernnek számító ház drótkerítése szét van szaggatva, a villanyórát is leszerelték a ház oldalából, üveg helyett csak deszkák vannak az ablakkeretben. Binder Géza éppen a házakhoz fűződő élményeiről kezd mesélni, mikor a tornác alatt keresünk menedéket a tűző nap elől. „A rendőrök teljesen elvadítottak bennünket. Verekednünk kellett egymással. Ha mi nem ütöttük egymást, akkor ők vertek bennünket. Egyszer itt adtak ránk a piros inget. Aztán meg behajtottak bennünket a bikák közé. Az addig békésen legelő jószágok persze a szín láttán rögtön megvadultak. Mikor sikerült felszaladni a fára, még sokáig ott ültünk, mire le tudtunk mászni – teszi hozzá ma már mosolyogva a hetvenes öregúr. Mikor arról kérdezem, hogy milyen érzés ide visszatérni, azt mondja szűkszavúan, hogy nem jó. De örül is – állítja –, örül, hogy egy életre elkerült innen.

A volt rendőrségi épültek lakóházak lakóházak lettek

„Az első nyáron libapásztorok voltunk Katival" - biccent fejével Tóth Károlyné felé. "Aztán vízhordók lettünk, majd a 1953-ban már a rizst gyomláltuk. Együtt cseperedtünk. Ahogy nőttünk, úgy kaptunk egyre nehezebb munkákat” – beszél nagyot fújtatva Géza bácsi.

„Mi, gyerekek még könnyebben viseltük a megpróbáltatásokat, a szüleink viszont sokat keseregtek” – ragadja ismét magához a szót Tóth Károlyné, aki máig sem érti, miért hurcolták őket munkatáborba. „Kilátástalannak tűnt akkor minden. El kellett fogadni a sorsunkat. Azt mondták, hogy a húsunkkal lesz megzsírozva a Hortobágy földje! Miben reménykedjen ilyenkor az ember? Nem gondoltuk, hogy valaha is hazajutunk innen.” Legnehezebben a fiatalok, a húsz év körüliek viselték a bezártságot. Többen szökéssel is próbálkoztak. „Egy dunántúli fiatalembert, lehetett vagy tizenkilenc éves" – mondja az időközben ismét csatlakozó Nagy Bálintné –, "miután elkapták, úgy megverték, hogy szanaszét fröccsent a vére, és lenyalatták vele a falról. Reggelre felakasztotta magát.” Binder Géza reggel az istállóban saját szemével látta a lógó holttestet. Bár ő úgy emlékszik, hogy felakasztatták a férfit. „Borzasztó volt gyermekszemmel a halállal találkozni” – teszi hozzá maga elé merengve Géza bácsi.

Az internálótáborok lakóit a külvilágtól teljesen elszigetelték. Az Állami Gazdaságnak pedig voltak környékbeli, főleg balmazújvárosi alkalmazottai is. A földeken így együtt dolgoztak a rabok és szabadok. Velük azonban még ilyenkor sem lehetett érintkezni. Nagy Bálintné, aki szintén édesanyjával raboskodott Kónyán, arra is emlékezik, hogy néhányan milyen megvetéssel beszéltek róluk: „Mikor jöttek reggel dolgozni a szabadok az Állami Gazdaságba, és lányok sokszor nótáztak. Azt énekelték, hogy »Kulákok, kulákok, ilyen ez az élet, miénk az élet, tiétek a végzet«. Pedig mi nem kulákok, nem bárók voltunk, hanem szegény vallásos hatvaniak!” – kéri ki még ma is magának a csúfolódást az egykori táborlakó.

A brigádvezetőjük is táboron kívüli volt, balmazújvárosi, akit egy nagyon jó emberként jellemeztek. Tőle, munka közben értesültek Sztálin haláláról is, jóllehet csak hetekkel a történtek után. 1953-ban a rizstáblákon dolgoztak, éppen a depóparton pihentek, amikor odament hozzájuk a brigádvezető.  „Idefigyeljetek lányok! Mondok nektek valamit, de nem szabad elmondani senkinek! Rövidesen feloszlatják az internálótáborokat. Mentek haza, meghalt Sztálin!” – suttogja még nekem is a hatvani hölgy, mintha még most is rettegni kellene, hogy olyasvalaki hallja meg, akinek nem szabadna. Alig várták, hogy hazaérjenek, és elmondhassák az édesanyáknak. Akkor már reménykedtek, hogy rövidesen véget ér a száműzetésük. Nagy Imre 1953. július 4-ei parlamenti beszédében, amelyet a Rádió is közvetített, az internálások megszűntetéséről is beszélt. Erről is munka közben a szabadok értesítették a láger lakóit. Ekkorra már az addigi szigor is enyhült.

A kónyai telepesek 1953 őszén szabadultak. Három év és három hónap rabság után tértek haza a nyugat-Heves megyei településre. Tóth Károlyné rögvest kórházba került, ugyanis járni már nem tudott. Három hónapig szenvedett az ízületi gyulladás miatt. Míg őt a gyöngyösi kórházban ápolták, a család azzal szembesült, hogy a házukban idegenek laknak. Így a családtagok mind különböző rokonoknál szálltak meg. Csak több hónap után sikerült egy kis házhoz jutniuk. Az újrakezdés Binderéknél is hasonlóan nehéz volt. Az édesapja nem kapta vissza a váltókezelői állását, így el kellett menni krampácsolni, azaz zúzott követ egyengetni a vasúti pályán. A család náluk is csak hónapok múltán tudott egyesülni, miután messze a várostól kaptak egy kis apró tanyasi házat.

A visszailleszkedés a társadalomba az idősebbeknek ment nehezebben. Mint mondják, az egykori barátok, ismerősök nem fogadták a köszönésüket, sokszor inkább átmentek az utca túloldalára, csak ne kelljen velük, frissen hazatárt internáltakkal találkozni. De hatóságok azért még sokáig szemmel tartották őket. „Éjszaka jártak ellenőrizni, hogy otthon vagyunk-e, és mit csinálunk. Kérdezgették az ismerősöket, hogyan élünk. Megtiltották, hogy beszéljünk arról, hol voltunk, mi történt velünk. Édesapámmal, akit Recskről engedtek haza, egy papírt is aláírattak, hogy nem beszélhet senkinek a táborról. Még egymás között sem emlegettük Kónyát, az ott töltött több mint három évet, annyira féltünk, hogy visszakerülhetünk”.

Kati néni tizenöt éves volt, amikor kiszabadult a táborból. Mint mondja, egész életében éreztették vele, hogy ő és családja az elhurcoltak között volt. „Elkezdtem a gimnáziumot, kitűnő tanuló voltam, gyönyörűen tudtam rajzolni. De aztán eltávolítottak az iskolából. Bartos tanár úr – sosem felejtem el a nevét – azt mondta, hogy »a rohadtját elevenen kell kivágni«. Tizenöt évesen rohadtnak is éreztem magam. Majdnem öngyilkos lettem emiatt.” A ma már nyugdíjas tanú felnőttfejjel érettségizett le, majd pedig végezte el az ápolónőképzőt. Binder Géza az egyetemi tanulmányait volt kénytelen befejezni. Egy tanársegéd, akivel jó viszonyban volt, mondta meg neki, hogy a múltja miatt nem tudja a szóbeli vizsgáit teljesíteni.

A túlélők azt mondják, nem is ez a legfájdalmasabb, hanem az, hogy őket ártatlanul internálták. „Mi nem voltunk kulákok, nem voltak földjeink, dolgoztak a szüleim, senkinek nem ártottunk” – néz rám fájdalmas szemekkel Tóth Károlyné, akinek hangjában és gesztusaiban a még ma is az igazságtalan meghurcoltatás minden fájdalma mutatkozik meg, amelyet élete végéig cipelni kényszerül. „Soha senki nem kért tőlünk elnézést, se a tényleges felelősük közül, sem pedig a mindenkori politikai elit részéről. Ha nem kérnek bocsánatot, akkor nincs is kinek megbocsátani. De egy biztos: ezeket a szörnyűségeket elfelejtetni nem szabad, emlékezni kell rá, mert a történelem ismétli önmagát”.

"Hitük volt a bűnük" 1950-1953 Fotók: B.T.

Az egykori rendőrségi épület mai lakói talán nem is sejtik, milyen szörnyű titkokat őriznek azok a falak. A közelében álló kopjafa azonban el kell hogy gondolkodtasson helyi lakost és odalátogatót egyaránt. Hortobágy községben, a folyó mellett, ott, ahol gyülekeztették a kitelepítetteket, emlékkereszt áll, amelyet minden évben megkoszorúznak az élő tanúk. A nemrégiben épített ökumenikus templomban pedig márványtábla őrzi az internáltak nevét. Tízezer név olvasható az emlékfalon. A megőrzés dologi feltételei tehát biztosítottak, felhívják az utókor figyelmét az 1950 és 1953 között történt borzalmakra. Fontos azonban, hogy beindítsák a szemlélőben azokat a gondolatokat is, amelyek céljából a fenti emlékpontokat létrehozták. Fel kell hívniuk a figyelmet azokra a rémtettekre, amelyeket különböző szélsőséges ideológiák palástja mögé bújva követtek el a XX. században.

A Parlament idén a diktatúra által elkövetett tömeges kitelepítések alkalmából határozatot fogadott el, ennek jelentősége legfeljebb szimbolikus, mintsem gyakorlati. Azonban ha a társadalom tisztelettel emlékezik a meghurcolt, megkínzott hortobágyiakra valamint recskiekre, akkor mindig lesznek olyan közösségek, amelyek megakadályozzák, hogy hasonló súlyos jogsértések ismétlődjenek meg.

(Ez a cikk a korábbi, ugyanezen a címmel publikált riport írott változata)