2012. július 27., péntek

Szudán: Véres harcok az olajért

Április óta ismét az erőszak az úr Szudánban, ott, ahol huszonkét év alatt kétmillió áldozatot szedett a polgárháború. A tét akkor a függetlenség kérdése volt, ma pedig leginkább a kőolajmezők feletti hatalom.

Bolis Jamal a dél-szudáni Yidából menekült.
Három éves és alultáplált.

Fotó: Getty Images/Süddeutsche Zeitung

Guor Marialnak van egy álma: Dél-Szudánt szeretné egyszer az olimpián képviselni. A 28 éves sportoló maratoni futásban kvalifikálta magát a XXX. Nyári Olimpiai Játékokra. Az atléta azonban nem országa, hanem három, az egykori Holland-Antillákról származó társával együtt az olimpiai lobogó alatt fog a megnyitóünnepségen a stadionba vonulni.

Guor Marial Dél-Szudánt tekinti hazájának. Azt az országot, amely valamivel több mint egy éve független. Az állam még nem rendelkezik olimpiai szövetséggel, így nem is küldhet zászlaja alatt sportolót Londonba. A sportoló 16 éves kora óta az Egyesült Államokban, Arizonában él. Akkor hagyta el a polgárháború sújtotta Szudánt, amikor egy éjjel katonák ütöttek rajtuk, és úgy megverték, hogy elvesztette az eszméletét, és állkapocstörést szenvedett. 2001-ben kapott menekültstátuszt, szellemi fogyatékosok gondozójaként dolgozott, és munkája mellett hobbyból futott. Befogadó hazája színeiben nem indulhat a londoni versengésen, mivel állampolgársággal nem rendelkezik. Bár kapott meghívót a Szudán Olimpiai Bizottságtól, azt nem fogadta el, sőt maga kezdeményezte, hogy függetlenként vágjon neki a londoni seregszemlének. Azt mondja, ha Szudánt képviselné, azzal meggyilkolt családtagjait tagadná meg.

A futó 28 rokonát vesztette el a szudáni polgárháborúban az elmúlt évtizedekben. Az összetűzések a kelet-afrikai államban valójában Szudán 1956-os, a brit gyarmatbirodalomtól való függetlenedése óta folyamatosak. Az ellentétek többdimenziósak. A főleg animista és keresztény déliek kezdettől fogva ellenezték a függetlenséget, amit az északiak viszont erősen szorgalmaztak. Ezen túlmenően viszont az Egyiptomhoz közelebbi rész lakosai erősen kötődtek a gazdaságilag fejlettebb szomszédhoz, aminek kulturális okai is voltak, hiszen az Szudán északi része az egyiptomiakhoz hasonlóan muszlim vallású volt. A polgárháború – amelyet két periódusra tagolnak a történészek – második szakaszának huszonkét évig tartó időtartama alatt a becslések szerint mintegy kétmillió áldozatot követelt, ennek lezárultaként pedig Szudán déli része 1995-ben egy békeprogram értelmében autonómiát kapott. Az önállósodási törekvéseknek azonban ezzel nem sikerült erejét venni, így népszavazást követően 2011. július 11-én az ország déli része kikiáltotta függetlenségét.

Szudán, Dél-Szudán és Darfúr grafika: Spiegel, B.T.


Noha az ellenségeskedés folyamatos volt az anyaország és a szakadár terület között, idén április óta ismét a harcok felerősödéséről számolnak be a hírügynökségek, különösen a határsávban, a kőolajmezők körzetében. Azóta – a dél-szudáni kormány közlése szerint – több ízben bombázta a szudáni légierő a határ közelében fekvő településeket. Salva Kiir Mayardi, a köztársaság első elnöke ezt a két ország közötti hadiállapot beálltaként értékelte: „Khartum [Szudán fővárosa – a szerző megjegyzése] a Dél-szudáni Köztársaság ellen hadat üzent” – jelentette ki áprilisban Kínában. A déli elnök kínai kollégájával, Hu Csin-taóval folytatott megbeszélése során kritikusnak értékelte a háborús állapotokat.

Khartum és Juba – a szakadár köztársaság fővárosa – Peking egyik legfontosabb kereskedelmi partnere, ezért igyekszik közvetíteni a két főváros között. A legújabb tárgyalási fordulóra múlt szombaton került volna sor, a részvételt viszont Dél-Szudán lemondta, mert azzal vádolta szomszédját, hogy ismét bombázta területét. Philip Aguer, az ország katonai szóvivője szerint Bahr-el-Gazár tartományban fekvő Rumaker város vidékét Antonov típusú lőtték, a támadásban ketten sebesültek meg. A háború következtében pedig ismét felerősödött a menekülthullám, Kenyában például százezrek keresnek menedéket a háború borzalmai elől.

Dél-Szudánból menekülnek a nomád törzsek
fotó: Reuters/Spiegel.de
A tárgyalások jelenleg tehát akadoznak. A hét elején az etióp fővárosban ismét találkozóra gyűltek össze a két tárgyalódelegáció képviselői. A vitatott területek hovatartozásáról azonban igen távoliak az álláspontok. Szudán küldötte szerint a déliek folyamatosan megsértik a vitatott területekre vonatkozó biztonsági megállapodásban foglaltakat. Mutris Siddiq úgy véli, amíg a vonalat a déliek nem tartják tiszteletben, addig nem lehet elkezdeni a kétoldalú kereskedelemről és a közös kőolajvezetékről szóló tárgyalásokat. „A biztonság nem elvárás, hanem alapfeltétel” – hangsúlyozta a szudáni delegáció szóvivője.


Akié az olaj, azé a hatalom


Addisz-Abeba egyébként már különválás óta színhelye a két ország között zajló tárgyalásoknak, amely az Afrikai Unió közvetítésével zajlik, de közreműködik abban az ENSZ elnöke, Ban Ki Mun is, hogy a még vitás kérdéseket rendezzék, a két ország közötti háborút pedig megakadályozzák. Ezt a célt, mint látható, eddig nem sikerült teljesíteni. Ennek oka, hogy egyik fél sem kíván lemondani egyetlen négyzetcentiméterről sem a közös határvidéken, amely Afrika egyik legértékesebb nyersolajmezője. Így vita tárgyát képezi a kitermelési jogok mellett a bevételek elosztása, az adósságok mértéke és annak visszafizetési kötelezettsége is. Így aztán aligha csoda, hogy egymást érik a fegyveres atrocitások ezeken a területeken.

A megoldatlan kérdések és az alternatívák hiányában Dél-Szudán januárban már leállította a nyersolaj kitermelését. Addig naponta 350 ezer hordónyi olajt pumpáltak a csövekbe, amellyel a két állam a Szaharától délre eső területek legfontosabb kitermelői közé tartozott. Érdemes azonban megjegyezni, hogy a korábbi nagy Szudán területén felszínre hozott nyersolaj 75 százalékát a mai Dél-Szudánban nyerték ki. A nyersanyagban gazdag országok vitáit az teszi igazán érdekessé, hogy míg a mezők Dél-Szudánban találhatóak, addig a vezetékek az anyaország területén keresztül futnak Port-Szudán kikötőjéig, ahonnan többek között Ázsiába is exportálják. A vitás kérdések közé tartozik az olaj transzportjának díja is: Khartum eddig ragaszkodott a hordónkénti harminckét dollárhoz, Juba azonban nem szeretne egy dollárnál többet fizetni. A Spiegel információi szerint a nemzetközi árak 60 és 80 Cent között mozognak jelenleg. Szudán azonban ügyeskedik is a délről származó nyersolajjal. Khartum ugyanis oldalágakat épített be a fővezetékbe, így elterelve a „fekete aranyból” éves szinten több millió hordónyit, az értékesítésből befolyó bevételt magánál magánál tartja.

Dél-Szudán olajhatalom, mégis sorban állnak a benzinért
Fotó: Reuters/Spiegel.de

Bár kétségkívül az olaj a leglényegesebb a véleménykülönbözőségek közül, azonban korántsem az egyetlen, amelyben nincs egyetértés a felek között. Jóllehet a különválás a 2005-ös békeszerződésben foglaltak szerint ment végbe, az viszont nem érint több olyan kérdést, amelyek rendezése nélkül nem lehet béke a határ egyik oldalán sem. Nem rendezi például Abyei tartomány jogállását, amely épp úgy tartozik a szudáni Dél-Kordofan területéhez, mint Dél-Szudánhoz. Ezen a vidéken is súlyosak az összecsapások. Ennek oka, hogy a jelentős nyersanyagkészlete mellett ez a régió egy hármas ütközőzónán fekszik: ez a térség választja ugyanis el a kereszténységet az iszlámtól, az etnikumokat tekintve pedig az arabokat a fekete-afrikaiaktól. Abey lakossága pedig nem tudja eldönteni, melyik országhoz tartozzon. De tavaly július óta ez a határa Szudánnak és a Dél-szudáni Köztársaságnak is.

Ám nem ejtettünk még szót Darfúrról. A nyugat-szudáni város körül 2003-ban robbant ki fegyveres harc, ami több országra is átterjedt, az ENSZ becslései szerint pedig legalább 400 ezren vesztették életüket a cselekményekben. Ma autonóm területként szintén élvez némi önállóságot, de nem lenne meglepő, ha rövidesen ő is bejelentené függetlenségét, ami következtében akár Darfúr is könnyen bekapcsolódhat az Abyei tartományért folytatott marakodásba.

Vita tárgyát képezi továbbá a mintegy 40 milliárd Dollárra rúgó államadósság kérdése is, amelyet a nemzetközi jogokat tekintve Khartumnak kellene törlesztenie, azonban ennek kiegyenlítésére szeretné a Dél-szudáni Köztársaságot rábírni.


Húzd meg, ereszd meg


A mihamarabbi megegyezésben persze minden fél érdekelt lenne, hiszen mindkét ország államháztartása jelentős részben az olajexportból befolyt bevételektől függ: Szudáné 75, míg a kivált államé 98 százalékban. Dél-Szudánban azonban egyre feszültebb a helyzet. A jegybank, noha rendelkezik devizatartalékkal, ez a készlet az olajexport nélkül egy évnél tovább nem tart ki, hiszen az országban az életkörülmények rendkívül szerények, a beruházási igény viszont rendkívül magas, ezért aztán minden eszközt bevetnek, hogy az ország számára bevételi forrásokat teremtsenek. A szomszédos Kenyával Salva Kiir elnök például egy Lamu városáig tartó olajvezeték kiépítésében állapodott meg. A probléma viszont az, hogy jelenleg ennek finanszírozására nincs keret. A kivitelezés ennek következtében éveket is csúszhat. A tervek között szerepel még egy földalatti vízvezetékrendszer összeállítása is, amely a Nílus-menti Olajmezőkről juttatná el a vizet Juba városába. A Spiegel viszont olyan információkról is tud, amely szerint a Kelet-Afrikai Vasúttársaság (RVR) is érdeklődött arról, hogy az észak-ugandai Rohöltől Mombasha kikötőjéig kiépülő vonalat igénybe vennék-e logisztikai célokra. De szükség esetén akár közúton is szállítható lenne egyébként az értékes nyersanyag, azonban így a naponta kitermelt mennyiség maximum tíz százaléka mozgatható.

Dél-Szudán legújabb javaslata szerint a határzónában egy demilitarrizált övezetet hoznának létre, a vitatott Abyei vidékén pedig az ENSZ és az Afrikai Unió felügyelete mellett népszavazáson születhetne döntés arról, melyik országhoz szeretne tartozni. Juba abba is beleegyezne, ha a szudáni kőolajvezetékek használatának jogáért megemelt díjat kellene fizetni, de a Khartum által jelenleg kért összegnek maximum töredékét. A dél-szudáni különmegbízott a tervet fairnek és kiegyensúlyozottnak tartja, amely mindkét ország polgárainak javára válna. Pagan Amum szerint „a hosszadalmas tárgyalások ideje lejárt, és mindössze kilenc napunk van, hogy egy egységes szabályozásban meg tudjunk állapodni”.

Az ENSZ Biztonsági Tanácsa ultimátumot intézett a két szudáni tárgyalókontingenshez, amely augusztus 2-án jár le. Amennyiben addig nem sikerül egyezségre jutniuk, szankciókat léptet életbe a két országgal szemben a világszervezet. Siddiq azonban kijelentette, hogy nem hagyják magukat a szankcióktól megfélemlíteni. „Az lehetetlen, hogy ezt a problémát 9, 19 vagy akár 90 nap alatt meg lehessen oldani” – vetítette előre a nem éppen békés jövőt szudáni tárgyaló. Nem maradt válasz nélkül Juba sem. „Úgy tűnik, Szudán nem is szeretne egyességet kötni” – jelentette ki a dél-szudáni külügyminiszter. Nhial Deng Nhial azonban azt is hozzátette, hogy az ország kormánya augusztus elejéig továbbra is szeretne megoldást találni a még nyitott kérdésekre.

Guor Marial Júniusban 2 óra 12 perc 55 másodperces idővel ért célba júniusban San Diegóban, ezzel az eredménnyel pedig kivívta az olimpiai szereplés jogát. Állítja, hogy Londonban is hasonló időt lesz képes futni, amivel szerinte a 15-20. hely körül végezne. Ha saját célját teljesíti, és megfutja azt a szintet, amivel kijutott a brit fővárosba, akkor sportszakmailag már győzött. Az igazi diadalt viszont akkor aratná, ha az a néhány perces figyelem, amit a bevonuláskor a megnyitóünnepségen kap majd, nem illanna el rögtön, hanem a nemzetközi közösség nyomására konkrét lépések történnének azért, hogy a Szahara szélén lakók az életben maradásért folytatott harcot csak a természettel, és ne embertársaikkal szemben vívják.


××××××××××××××××××××××××××××××××××××××××××××××××××××××××××××××××××××××××

Frissítés (2012. augusztus 4.): Egy nappal azután, hogy az ENSZ által szabott augusztus 2-i ultimátum lejárt, Szudán és a szakadár Dél-Szudán megegyezésre jutott az exportra szánt kőolaj tranzitdíjának ügyében – jelentette be Addisz-Abebában az Afrikai Unió tárgyalója, Thabo Mbeki. Ennek értelmében Juba ismét üzembe helyezi azokat a fúrótornyokat, amelyeknek a működését még januárban függesztették fel a Khartum által követelt irreális díjtételek miatt. Mbeki – aki egykor a Dél-afrikai Köztársaság elnöki tisztségét is betöltötte – a szombat éjjel megtartott sajtótájékoztatón arról is beszámolt, hogy Szudán elnökével, Omar al-Bashirral és dél-szudáni kollégájával, Salva Kiirral szeptemberben megbeszéléseket kezd a két ország határvidékén fekvő, nyersolajban gazdag tartomány, Abyei státuszáról is.


2012. július 19., csütörtök

A vég kezdete Szíriában

VÉLEMÉNY - B. T.

Öngyilkos merénylő végzett tegnap Szíriában az Aszad-kormányzat több fontos szereplőjével. A robbantásban életét vesztette többek között a védelmi miniszter is. A Damaszkusz központjában elkövetett támadás arról árulkodik, hogy a béke a jelenlegi rendszerben már nem állhat helyre. A vég kezdődött el Szíriában.

Aszad jobbján a merényletben elhunyt, bal oldalán a helyére lépő 
vezérkari főnök  Fotó: spiegel.de/AFP/SANA

Az előzményekről szólva ismeretes, hogy előbb Bassar El-Aszad egyik közvetlen bizalmasának számító miniszter-helyettes, majd pedig néhány napja Szíria bagdadi nagykövete lépett ki a Baath pártból, és szólított fel az ellenzékiek támogatására. A fegyveres harcok is szüntelenül folynak, immár a fővárosban is. Miután a kormányhoz lojális hadsereg egy héttel ezelőtt tankokat és harci helikoptereket is bevetve támadott Tremsehben állomásozó, főleg dezertált katonákból álló ellenzéki milíciákra, a lázadók a legalább 160 halálos áldozatot követelő mészárlás megtorlására és Damaszkusz bevételére tettek fogadalmat. A napok óta a fővárosban zajló összecsapásokban több kerület ellenőrzését is elvesztette a szír hadsereg. A legnagyobb csapást azonban kétségkívül tegnap szenvedte el az Aszad-rezsim, amikor magas rangú vezetők tanácskozásán a Nemzetbiztonsági Hivatal épületében robbantott fel magát egy addig a résztvevők egyike mellett testőrként szolgáló férfi, kioltva ezzel a katonaság legbefolyásosabb tisztjeinek életét is.

A pokolgépes támadás minden bizonnyal meglepte a rezsimet, a rendszer stabilitása kétségkívül megingott. Így van ez akkor is, ha már meg is találták a hadsereg új vezetőjét. Túl azon, hogy az akció színhelye több mint szimbolikus, a merénylet fordulatot hozhat a közel másfél éve tartó öldöklésben. Ha a szír hadsereg képes lesz is válaszcsapást mérni a felkelőkre, a rezsim napjai alighanem meg vannak számlálva. A hatalom szívébe intézett támadás komoly sebet ütött a hatalmon maradásért egyre elkeseredettebb harcot vívó kormányzaton.

A szíriai öldöklést ölbe tett kézzel figyeli a nemzetközi közösség is. Kofi Annan, az ENSZ és az Arab Liga különmegbízottja nem tudott érvényt szerezni a békeprogramjának a szembenálló felekkel folytatott tárgyalásai során, ám nem elhallgatható az a tény sem, hogy a nagyhatalmak meg is tesznek mindent azért, hogy eredménytelenül házaljon Damaszkuszban, Moszkvában, Pekingben és New Yorkban a világszervezet egykori főtitkára. Így az sem meglepetés, hogy a Biztonsági Tanács állandó tagjai (Amerikai Egyesült Államok, Franciaország, Kína, Nagy-Britannia, Oroszország)  az érdekkülönbözőségek okán nem képesek egységes álláspontot kialakítani a szankciókat illetően. Vagyis egy Líbiához hasonló, a vérontás minél hamarabbi lezárásáért végrehajtott katonai intervenció szóba sem kerülhet.

Az ország lakosságának többsége, akik eddig kívül maradtak az összecsapásokon, aligha szeretik Aszadot, de elutasítják a felkelők véres akcióit is, és ezért a konfliktusoktól igyekeztek magukat távol tartani. Azonban miután magas rangú tisztek is gondolkodóba esnek, hogy helyes döntés-e a fővárosban az egyszerű nép ellen tankokkal és harci helikopterekkel támadni, minden bizonnyal egyre több eddig csendes szírt fog állásfoglalásra kényszeríteni. Az a tény, hogy a kormány erői is sebezhetők, immár szó szerint is, tömegeket segíthet a felkelők oldalára. Aszad katonái eddig lojálisnak mutatkoztak, mivel a hírek szerint olyan szigorú felügyelet alatt vannak a laktanyákban, hogy csak kevesek voltak képesek átállni a felkelőkhöz. Aki mégis szökni próbált, azt elkapták. Miután most a hadsereg vezérkarának fontos alakjai estek áldozatául a lázadóknak, a szembenállók erőviszonyai – nemcsak a létszámot, hanem akár a hozzáférhető harci eszközöket is tekintve – könnyen fordulhatnak. Ezáltal azonban a harcok még véresebbé válhatnak, Szíria esetében a békés, politikai megoldás lehetősége pedig elérhetetlen messzeségbe kerülhet. És akkor arról még nem is szóltunk, hogy a zűrzavarban akár vegyi fegyverek is könnyen a szélsőséges iszlamisták, így az Al-Kaida vagy a Hezbollah kezébe kerülhetnek. Ennek azonban a biztonságpolitikai kockázatokat tekintve az egész világra nézve súlyos következményei lehetnek.

2012. július 15., vasárnap

Tizennégy éve egyfolytában úton az országban

"Családi Tour de Hongrie"-n a Nagy család



A komáromi Nagyék 1994 óta járják az országot gyalog vagy két keréken. Most éppen az Országos Kerékpáros Körtúra Nyíregyháza-Szeged közti harmadik szakaszát teljesítik. Amikor a háromtagú családdal Tiszacsegén találkoztam, éppen reggeliztek, a lábukban pedig reggel óta negyven kilométer volt. 

A beszélgetés az alábbi linkre kattintva érhető el: http://www28.zippyshare.com/v/10467913/file.html

2012. július 11., szerda

Szíria: Megszólalt az elnök!

Továbbra sincs politikai megoldás az eszkalálódó krízisre


Ragaszkodik hatalmához Bassar El-Aszad – derült ki abból az exkluzív interjúból, amelyet a német ARD-nek adott a polgárháború sújtotta Szíria elnöke. Eközben hétfőn ismét Damaszkuszban tárgyalt Kofi Annan, az ENSZ és az Arab Liga szíriai különmegbízottja, ám a fegyverek továbbra sem nyugszanak az országban.

Aszad az ARD újságírójának nyilatkozik Fotó: DPA/ARD

Ritkán mutatkozik nyugati médiumban Basar El-Aszad, azonban vasárnap az egyik német közszolgálati televíziónak nyilatkozott a hatalmáért egyre elkeseredettebb harcot vívó vezető. Bár lemondását mind többen követelik nem csak Szíriában, hanem világszerte is, az arab ország elnöke a távozásról hallani sem akar. Az ARD-n sugárzott interjúban az ezt firtató kérdésre azt felelte, hogy egy elnök nem menekülhet el a nemzetet érintő kihívások elől, és Szíria most kétségkívül ilyen jelentős feladat előtt áll. „Ilyen kiélezett szituációban viszont csak addig maradhat egy elnök hivatalában, amíg a nyilvánosság támogatottságát élvezi. Arról, hogy mennem kell-e a hatalomból, nem más állam- és kormányfők határoznak, hanem kizárólag a szír nép dönthet választások alkalmával”. Aszad úgy véli, hogy bár az Egyesült Államok, a nyugat valamint számtalan középhatalom sem támogatja, az ország polgárainak többsége továbbra is kiáll mellette. „Pontos számokat és százalékokat nem tudok mondani. De a hivatalomat ilyen körülmények között a lakosság támogatása nélkül bizonyosan nem tudtam volna megőrizni” – mondta Thomas Todenhöfernek, a televízió újságírójának.

Szíriában közel másfél éve dúlnak véres harcok. Már több mint 17 ezren haltak meg az összecsapásokban, ebből 12 ezren civilek voltak. Miközben az ellenzékiek Aszadot teszik felelőssé az ártatlan polgári lakosság haláláért, ő azt mondja, mielőtt az elkövetőkről beszélnénk, előbb az áldozatok valódi kilétét kell azonosítani. Azt állítja, hogy az áldozatok többsége a kormányt támogatta. A harcok kitörése óta Szíriában feltáróbizottság működik, amely az országban elkövetett valamennyi merényletnek kivizsgál. „A testület megállapításai szerint az áldozatok többsége az Al-Kaida és extrémisták fegyvereinek esett áldozatául. De ha az elhunytakról beszélünk, akkor azt kell mondanunk, hogy a lázadók több katonát öltek meg, mint civilt”. Az újságíró kérdésére azt is elárulja, hogy amelyik katonáról bebizonyosodott, hogy felelős ártatlanok haláláért, azt bíróságon vonták felelősségre tetteiért.

Szíria grafika: kurdmania.com

Egy hónapja került nyilvánosságra az ENSZ jelentése, amely szerint gyerekeket kínoztak és használtak élő pajzsként Szíriában. A beszámoló szerint a hadsereg katonái Hulában tankokra kötözték a fiúkat, hogy így tántorítsák el az ellenzékieket – akiket Aszad terroristának nevez – attól, hogy tüzet nyissanak a járművekre. Bár megjegyzendő, hogy arról is szó van a dokumentumban, hogy a lázadók is a hadszíntéren vetettek be kiskorúakat futárként vagy pedig a mentőszolgálat mellett segédként tevékenykedtek. A szíriai kormányzat vezetője az erre vonatkozó kérdésre kitérő választ adott. Szerinte valójában Hula városát és az ott állomásozó biztonsági erőket kívülről támadták meg százával bűnöző csoportok. „Az összecsapásokban aztán nők és gyerekek is elestek. Ám ők mindannyian bennünket támogattak. Az elkövetők pedig a hadsereg egyenruháját viselték, hogy aztán a kormányt hibáztathassák. Ez egy tudatos stratégia a részükről, így volt ez nem csak Hulában, hanem más helyeken is” – magyarázkodott az egyre inkább magára maradó elnök.

Az arab tavasz szelei 2011 márciusban érték el Szíriát, amikor tizenöt gyereket tartóztattak le, mert Dara városában kormányellenes graffitiket festettek a falakra. Ezután kezdődtek azok a tiltakozóakciók, amelyeken tüzet nyitottak a biztonsági erők a tüntetőkre, a lövöldözésekben pedig négyen vesztették életüket. Ezt követően pedig mind a megmozdulások mind az erőszak egyre csak fokozódott, a rezsim lőszert, harckocsikat, mi több, hadihajókat is bevetett a felkelések leverésére. A hadsereg erőszakos fellépésének hatására sok katona dezertált, ők alakították meg a Szabad Szíriai Hadsereget, amely a lázadók oldalán kapcsolódott be a konfliktusba.  Az Aszad ellenfeleit tömörítő Szíriai Nemzeti Tanácsot 2011. augusztusában alapították Isztambulban. A szervezet ellenzéki szír csoportosulások képviselői fóruma, amelyet az ellenzék hivatalos képviseleteként ismeri el a nyugat. Az Egyesült Államok már a konfliktus kiszélesedésekor kinyilvánította, hogy a tüntetők oldalán áll. Az angolul kiválóan beszélő Aszad a vérontásért Washingtont is felelőssé teszi. „Amíg ők (Egyesült Államok – a szerk. megjegyzése) a felkelőket támogatják, addig ők maguk is partnerek vérengzésben”. Ezen túlmenően „politikai védelmet is nyújtanak a bűnöző bandáknak azért, hogy azok Szíriát instabillá tegyék”.

Küszöbön egy újabb etnikai tisztogatás?

Az USA mellett fontos szerep jut a szír polgárháborúban Kínának – amely igyekszik konstruktív arcot mutatni – és Oroszországnak is. Moszkva évtizedek óta hűséges gazdasági és katonai partnere az uralkodó dinasztiának. Szíriában  a Baath párt 1963-ban történt hatalomra jutását követően, amely az Aszad család legfontosabb politikai hátországát jelenti  a Szovjetunió katonai támaszpontot hozott létre a Földközi-tenger partján, Tartusban. Bár jó kapcsolatokat több állammal is ápolt és ápol ma is Moszkva, azóta is ez az egyetlen bázisa az oroszoknak a térségben, ennek stratégiai szerepe a mára kétségkívül megcsappant nagyhatalmi státusában vitathatatlan. A Szíria feletti befolyás elvesztése így jelentős presztízsveszteséget okozna Putyinnak, akinek legújabb törekvései éppen az államalakulat imázsának erősítésére irányulnak. A szír hadsereg erői ennek következtében jórészt szovjet-orosz technikát alkalmaznak, a két ország közötti fegyverexport pedig több évtizede jelentős. Az ENSZ Biztonsági Tanácsában is rendszeresen Moszkva és Peking képviselőjén buknak el a súlyosabb szankciók. Viszont tény, hogy nemzetközi közvéleményben egyre több az olyan hang, amely egyre kevésbé elutasító egy, a líbiaihoz hasonló katonai beavatkozást illetően. William Hague brit külügyminiszter már egyenesen a 90-es évek boszniai helyzetéhez hasonlítja a szíriai állapotokat. „Nem tudjuk, hogy hogyan alakul a helyzet. Szíria az összeomlás és a közösségközi háború kirobbanása előtt áll. Ilyen körülmények között egyetlen lehetséges opciót sem zárhatunk ki” – jelentette ki a brit diplomácia első embere. Aszad viszont egy esetleges kívülről érkező fegyveres közbelépésre is felkészült: „Nálunk prioritást az ország védelme élvez, és nem a nyugati hatalmakkal szembeni elégtételvágy. Ahhoz, hogy az országot meg tudjuk védeni, mindig felkészülten kell állni” – húzta alá az interjúban az elnök.

A brit külügyminiszter mondatainál viszont érdemes néhány mondat erejéig elidőzni. Annál is inkább, mivel lényegre törően világít rá a közel-keleti állam problémáinak velejére. Szíria – hasonlóan Boszniához – felekezeti összetételét illetően rendkívül összetett (etnikailag valamivel kevésbé színes a kép: a lakosság kilencven százaléka arab, hat százaléka kurd, két-két százalékban pedig kurdok és örmények alkotják a népességet). Mert bár a lakosság 89 százaléka muszlim, ebből a 79 százalék szunnita, a maradék hét százalék viszont az alavita közösséghez tartozik, amely a siítizmus egyik ága. Ezen kívül jelentősnek mondható még a keresztények aránya is, részesedésük az egyházak között tíz százalékra rúg. Az ország irányítása viszont a muzulmánok között jelentős kisebbségben lévő alaviták kezében van, a közigazgatás és államigazgatás terén is csaknem kizárólagos befolyást élveznek. A felkelések élére pedig a többségi szunniták álltak, akiknek többé-kevésbé sikerült a többi államalkotó kisebbség támogatását is megszerezni. Vagyis a háború a muszlim különböző irányzatai között zajló konfliktusként is leírható, annál is inkább, mivel az idő előrehaladásával egyre kevésbé mutatnak egységet a szír ellenzékiek. Mindezek ismeretében már egyáltalán nem tűnnek túlzónak Hague szavai. A miniszterrel egyetért amerikai kollégája, Hillary Clinton is, akinek férje – Bill Clinton –, az egykori amerikai elnök gyorsan sietett is hangsúlyozni, hogy a világnak egyszer már sikerült elnéznie az egyébként egymás mellett élő népcsoportok kölcsönös öldöklése felett, amely aztán az éppen hét évvel ezelőtt, 1995. július 11-én kezdődött srebrenicai etnikai mészárlásban csúcsosodott ki. A hasonlóság abban a tekintetben is megállja helyét, hogy Oroszország akkor is ellenezte a kívülről történő beavatkozást – a pravoszláv eszmeiségre hivatkozva.

Homs lerombolt városa Fotó: AFP

Egyelőre a nyugat katonai akciójától azonban még aligha kell tartania a damaszkuszi kormányzatnak. Ahogy korábban már utaltam rá, az ENSZ BT-ben messze vannak egymástól az állandó képviselők álláspontjai (Amerikai Egyesült Államok, Oroszország, Nagy-Britannia, Kína, Franciaország). Az Európai Unió kétségkívül legnagyobb tekintéllyel bíró állama, Németország sem támogatna egyelőre ilyen akciót. Berlin inkább a Szíriára nehezedő politikai és diplomáciai nyomást növelné, amivel a holland külügyminiszter, Uri Rosenthal is egyetért. Ezt támasztja alá az is, hogy jóllehet a szír légvédelem lelőtt egy török repülőgépet – véleményük szerint az ország légterében –, az Észak-atlanti Szerződéshez tartozó Törökország, amellett, hogy tájékoztatta a NATO-t és a Biztonsági Tanácsot az incidensről, „csupán” diplomáciai jegyzéket intézett az Aszad-adminisztrációhoz. Vagyis a katonai szövetség nem egy NATO-tagország ellen irányuló agresszív magatartásként értékelte Szíria lépését. Summa summarom: Egy Damaszkusz ellen folytatott nyílt hadviselésben egyelőre senki sem érdekelt. A feszültség azonban repülőgép-affér következtében a két ország között még tovább fokozódott, miután a polgárháború elől napról napra menekültek százai lépik át a török határt.

A megoldás láthatatlan körvonalai

A szíriai vérontás tizenhat hónapja alatt egyre-másra érkeznek a jelentések a növekvő áldozatokról, a folyamatosan semmibe vett emberi jogokról és az elkeseredett küzdelmet folytató, de megmerevedett frontvonalak miatt egyre brutálisabb eszközökhöz folyamodó szemben álló felekről. 2012. április 12-én Kofi Annan előterjesztése nyomán egy békeprogram keretében tűzszünet lépett hatályba a kormányerők és a felkelők között, azonban ez csupán két napig élt, ekkor ugyanis a kormányzat erői ismét támadást intéztek Homsz városa ellen. Kofi Annan, az ENSZ és az Arab Liga szíriai különmegbízottja a francia Le Monde-nak nyilatkozva árulta el, hogy a „szíriai konfliktus ügyében tett fáradozások kudarcot vallottak”. A sikert nem hozó béketerv  amelyet csak a kormányzat fogadta el, a lázadók azonnal elutasítottak  a civilek lakta területekről történő fegyveresek visszavonására, az ellenzékkel való párbeszédre és napi kétórás tűzszünetre szólított fel, azonban mindkét oldalról megszegték. Aszad erről is beszélt az interjúban. A volt főtitkárral szemben ő úgy látja, a projekt nem vallott kudarcot. „Annan rendkívül nehéz, de jó munkát végzett. Ugyanakkor kétségtelen, hogy számos akadályba ütközött. Például számos ország nem volt érdekelt a terv sikerében. Politikailag, fegyverszállítmánnyal és pénzzel is támogatták az ellenállókat” – így az elnök. Az alavita rezsim tudomása szerint harci eszközöket és a lőszert Szaúd-Arábiából valamint Katarból egyaránt kaptak a lázadók. Ezek a tények a közvélemény előtt is ismertek. Mint ahogy az is, hogy Törökország pedig a logisztikában, azaz a csempészetben vállal magára fontos szerepet. A szír-török határon egyébként megerősítette ott állomásozó erőit mindkét kormány, különösen a félholdas repülő kilövése óta.

A program legújabb, 2.0-ás verziójával hétfőn érkezett Annan ismét, immár harmadjára Damaszkuszba. A megbízott a találkozót nyílt és konstruktív megbeszélésként jellemezte. A terv értelmében egy átmeneti egységkormánynak kellene felállnia, amelyben Szíria valamennyi ellenzéki csoportja és a hatalmat gyakorló Baath párt, így maga Aszad is helyet kapna. Ezt az elképzelést azonban Aszad elutasította. Azzal érvelt ugyanis az ezredforduló óta az ország élén álló politikus, hogy ma is egységkormány viszi az ország ügyeit. „Az ellenzék azon részével van együttműködés, amely megmérettette magát a választásokon. Természetesen bizonyos kritériumokat és mechanizmusokat is ki kell jelölni, amelyek alapján az ellenzéket meghatározzuk. Ilyen mechanizmus számomra a választás. Ha az ellenzékiek elindulnak, és képviselői helyet nyernek, akkor a kormányban is szerepet kaphatnak. Azonban akik megszerzett mandátum nélkül lázadnak, vajon kit képviselnek? Legfeljebb magukat” – válaszolja meg a maga által feltett kérdést Aszad. A negyvenhét éves elnök úgy látja, hogy a párbeszédhez, amelyre stratégiai opcióként tekint, bizonyos feltételek teljesülése elengedhetetlen. Szükséges, hogy az ellenzékiek tárgyalókészséget mutassanak. „De amíg terroristaként viselkednek, és amíg a párbeszéd nem működőképes, addig a terrorizmussal szemben fel kell venni a harcot. De azokkal is készen állunk a tárgyalásra, akik száműzetésben élnek”. Átmeneti egységkormányban viszont – érvvel az elnök – csak akkor kaphatnak szerepet, ha elfogadják az Aszad-kormány szabályait és törvényeit, „rendbontó akciókban nem vesznek részt, nem szólítják fel a NATO-t és persze más államokat Szíria elleni támadásra”. Újságírói kérdésre azt is elárulja, hogy a fegyveres ellenzékiekkel is tárgyalna, ha azok letennék a fegyvert. A felkelők számára azonban, úgy tűnik, ez nem lehet tárgyalási alap, mivel ők – egyetemben a nyugati politikusokkal – a vezér távozását követelik, és azt állítják, a szíriai béke legnagyobb gátja továbbra is a hatalmához ragaszkodó Aszad.

Felrobbant páncélost szemlélnek Aleppótól délre Fotó: AFP

Az interjú alapján bátran állíthatjuk, hogy kompromisszumok jelei egyelőre egyik oldalon sem mutatkoznak.  A Spiegel online információi szerint azonban a ghánai származású Annan az erőszak befejezéséről állapodott meg a szír hatalom birtokosával. Az ellenzékiek által alapított Szíriai Nemzeti Tanács viszont éles kritikával illette az ENSZ képviselő látogatását. Mint mondják Annan annak ellenére látogatott a háború sújtotta országba, hogy Aszad elnök a pénteki „Szíria barátai” elnevezésű párizsi konferenciától távol maradt. Ezzel egyidejűleg a nemzetközi közösségtől olyan intézkedések meghozatalát követelik, amelyek a „rezsim mészárlását” képes megakadályozni.

Annan arra is figyelmeztetett, hogy a szíriai krízis tovább eszkalálódhat, amely az egész Közel-Kelet stabilitását veszélyeztetheti. Irán, amely atomprogramja miatt szintén az érdeklődés középpontjában áll, dicsérte Annan béketervét, egyúttal felhívta a figyelmet a konfliktus régiós következményeire. Az iszlamista állam a program gyakorlati megvalósítására szólított fel, egyúttal kifejezve reményét, hogy mihamarabb helyreállhat a nyugalom a térségben.

Közben Moszkva kissé ellentmondásosan viselkedik. Úgy tűnik, hogy óvatosan távolodik Aszadtól, és mintha lépéseket tenne a szíriai ellenzék irányába. A Spiegel információi szerint Oroszország már nem akar újabb fegyverek Szíriába szállítani, amíg nem rendeződik az arab ország helyzete. Ezzel egy időben Moszkva a tőlük rendelt 130 JAK típusú harci repülőgép leszállítását is felfüggesztette. Az orosz vezetés alighanem attól tart, hogy akár marad hivatalában a szír elnök, akár nem, veszélyben lehet a számlák kiegyenlítése. Ugyanakkor moszkvai források azt is közölték, hogy orosz hadihajók tartanak a tartuszi támaszpontra. A hivatalos közlemény szerint üzemanyagot és ellátmányt szállítanak a tengerészgyalogosok. Eközben Michael Bogdanov helyettes külügyminiszter azt nyilatkozta, hogy Aszad sorsáról a nemzetközi fórumoknak kell dönteni. Moszkva ezzel együtt az ellenzék politikai szervezetéhez, a Szíriai Nemzeti Tanács felé is lépett egyet, ugyanis a grémium elnökét, Abdelbased Seidát meghívták az orosz fővárosba. "Az ellenzéki vezető meghívása a párbeszéd megkezdését jelentheti, amely a krízis politikai megoldását hozhatja" – nyilatkozta Michael Margelov, az orosz Külügyi Bizottság Szövetségi Tanácsának elnöke az Interfax hírügynökségnek. A legfrissebb hírek szerint az oroszok New Yorkban az ENSZ megfigyelő-missziójának meghosszabbítását szeretnék elérni. A javaslat értelmében köteleznék mind a kormány haderőit mind pedig az ellenzék fegyvereseit az ENSZ BT határozatainak betartására. Azonban Moszkva tervezete arra nem tér ki, milyen szankciók lépnének életbe, ha a szabályokat a felek megszegik.

Ismert, hogy idén tavasszal két magyar állampolgár is eltűnt az országban. A két nagyhegyesi származású férfinek a Terrorelhárítási Központ munkatársai is a nyomába eredtek, azonban eredmény nélkül tértek haza. A Népszabadság informátora szerint a két mérnök Aszad hadseregének fogságába eshetett. Miközben  a harcok folytatódnak a közel-keleti országban, a konfliktus már átterjedt Libanonra is. Emberjogi aktivisták szerint az Aszad elleni tűntetések kezdete óta legalább 17 ezren vesztették életüket Szíriában. Csak vasárnap közel százan hunytak el a fegyveres összecsapásokban. A politikai megoldás pedig egyre inkább víziónak tűnik.


(Tagesschau.de/Spiegel.de nyomán B.T.)

2012. július 5., csütörtök

Elfeledett szörnyűségek

„Ahol egyenes a Hortobágy folyó, látja? Ott, a földút mellett. Akkor nem nádas volt, hanem rét. Ott álltak velünk szemben az ÁVH-sok géppisztollyal. Leszállítottak bennünket – asszonyokat és gyerekeket – a teherautó végéből, és forgattak bennünket jobbra, balra. Mindenki meg volt győződve arról, hogy most belelövöldöznek bennünket a Hortobágyba. Aztán erről, a mai falu irányából jött motorkerékpárral egy ÁVH-s, kicsi fehér zászlót hozott. Miután ideért, rövid megbeszélést tartottak, majd kétfelé osztottak bennünket” – meséli nagy beleéléssel Nagy Bálintné a hortobágyi Kilenclyukú hídon állva.

A ma hetvenöt éves hölgy egyike azoknak az elhurcoltaknak, akiket Hatvanból internáltak a Hortobágyra, és hatvankét évvel a történtek után is minden apró részletre pontosan emlékszik. Így aztán valósággal ömlik belőle a szó, amikor a kitelepítések kezdetének alkalmából rendezett emlékünnepségen átsétálunk hazánk egyetlen kőhídján. „Éjszaka rontottak ránk, fegyveresek. Fél óránk volt arra, hogy összepakoljunk. Aztán egy ponyvázott teherautóra tettek bennünket, és elindultunk. De azt nem sejtettük, hogy hol fogunk megállni…”

Az egykori kitelepítettek minden évben június 23-án visszatérnek Hortobágyra, hogy részt vegyenek az internálások kezdetének alkalmából szervezett emlékünnepségen és koszorúzáson. A folyó mellett, ahol gyülekeztek, ma emlékkereszt áll, amelyet vasúti sínekből készítettek 1990-ben. Ekkor találkoztak először az egykori telepesek – ez volt a 1950-es években használt fordulat a lágerek lakóira.

Az internálótáborok mindegyike a hortobágyi állami gazdasághoz tartozott, előképei a szovjet típusú GULAG-ok voltak. Az első hullámmal érkezettek Árkuson, Kócspusztán, Kónyán, Erzsébet-tanyán, Kormópusztán, Lenintanyán valamint Borzason raboskodtak. Mivel folyamatosan érkeztek az újabb és újabb kitelepített családok, ezért új táborokat emeltek. 1951-ben Tedejen, majd 1952-ben a Kunhegyeshez közeli Lászlómajorban és a mai Hortobágy község mellett, Borsóson nyitottak újabb lágereket. A legtöbb elítéltet a Nagyhegyeshez közeli Elepen helyezték el. Számuk meghaladta az ezer főt.

Hatvanból harmincnyolc családot telepítettek ki 1950. június 23-ára virradóra. A családok többségét a mai Hortobágy községtől keletre található Kónyán, míg a másik felét a Jász-Nagykun-Szolnok megyei Nagyiván melletti Borzason helyezték el. Az egykori elraboltak mindegyike vasutas család volt. Mint mondják, bűnük nem volt, hacsak nem az, hogy katolikusok voltak, templomba jártak.

Tóth Károlyné Kardos Katalin négy testvérével és édesanyjával érkezett a Hortobágyra, Kónyára. Apját szintén azon az éjjelen vitték el, mint utóbb kiderült, Recskre. Több mint három évig semmit nem tudott egymásról a kettészakított család. Katalin rendszeres résztvevője az ünnepségnek, mint mondja, jót tesz a lelkének ha itt van. „De akkor vagyok nyugodt, ha elmegyünk Kónyára is. Nem is magam miatt, hisz’ még olyan kicsik voltunk. Inkább a szüleim miatt” – mondja elmerülve a gondolataiban a hölgy. A Kardos családdal együtt raboskodtak Binderék is. A család nagyobbik fia, Géza csak alkalmanként látogat Hortobágyra. Ők csoportjukkal a megemlékezést követően ellátogattak egykori fogva tartásuk helyszínére, hogy megkoszorúzzák a Kónyán álló kopjafát is.

Kónya házait az itt letelepült internáltak építették

Kónya Balmazújváros és Hortobágy község között fekszik, közigazgatásilag utóbbihoz tartozik. Ma is éppen annyira elzárt a külvilágtól, mint hatvankét évvel ezelőtt volt. Megközelíteni leginkább vasúton lehet, jóllehet a vasúti megállóhelytől öt kilométeres gyaloglás árán érhető el a külterületi településrész. A helyiek által Kifli sorként emlegetett utcán, amely az egyetlen út itt, tizenkilenc ingatlan van. A házakat a munkatábor azon lakói építették, akiknek nem volt hová menniük. Ma leginkább elszegényedett cigány családok lakják őket. Az áram mindenhová be van vezetve, de kisbolt nem működik a településen. A volt internálótábor a falu és a vasúti megállóhely között terült el.

Autóbuszunk a Debrecen-Füzesabony vasútvonal mellett kiépített nyílegyenes, betontáblákból álló műúton halad. A szűk pályán alig fér el a jármű, mindössze egy sáv van. Két-három kilométerenként pedig hol jobb-, hol pedig baloldalt kitérők mellett haladunk el. „A GPS-en ezt bizony hiába keresnénk!” – mondja mosollyal a szája szélén Binder Géza. Úgy zakatolunk Kónyára, mint az 1960-as évek végén a nyaralni indulók M7-esen a Balaton felé. Tadam-tadam. „Az erdőnél balra, onnan már látszik hodály” – mutatja a menetirányt a ma már nyugdíjas úr a sofőrnek. És valóban feltűnik a távolban az U-alakú hodály valamint néhány épület. Az már innen is feltűnő, hogy az idő múlása mindegyiken mérhető. „Itt, az erdő mellett fogadtuk a látogatókat. De csak az első évben. Az öcsémet elvihették a rokonok, mert még pólyás volt. De utána már nem jöhetett senki ide”.

A hodály, ahol a "telepesek" szállást kaptak

Visszatérés után szalagot kötnek többen is a kopjafára. „Hitük volt a bűnük” – olvasom hangosan a rajta lévő feliratot. „Az, mert hittünk Istenben!” – mondja valaki mögöttem. Binder Géza is visszaérkezik ekkor a hodálytól, ő mutatja meg, hol álltak egykor a barakkok. Alig jövünk száz métert az emlékoszloptól, akkor váratlanul megáll kísérőm, és felsóhajt. „Itt volt. De csak az egyik” – mondja hallhatóan kissé felzaklatva. Az akkor meglévő épület német katonai barakknak épült, százhúsz férőhelyes volt. A másik építményt az internáltak megérkezését követően emelték. Ma már egyik sincs meg. A tábor felszabadítása urán bontották el. Még a körvonalai sem vehetők ki a talajon, annyira ügyeltek rá, hogy ne maradjon nyoma. A tábor területéhez tartozott még egy konyha- és raktárépület, középen egy kúttal, a végén pedig latrina állt. A területen jelenleg erőgépeket és szalmabálákat tárolnak.

„Mikor megérkeztünk, itt négy építmény állt” – veszi át a szót a kopjafánál a buszról leszállva Tóth Károlyné. „Szemben van velünk a hodály, ahol laktunk. Akkor hajtották ki belőle a birkákat. Friss szalmát kaptunk, azon aludtunk”. Mikor szeretnénk közelebb menni a ma meglehetősen rossz állapotban lévő épülethez, nem jutunk messzire. Villanypásztorral van körülkerítve, így csak távolabbról szemléljük a nádtetős, egykor fehérre meszelt, omladozó falú fehér juh ólat. „Ha esett, itt olyan sár volt, hogy folyt a bent az iszap. Ötünknek volt egy gumicsizmája. Ha egyikünk kijött pisilni, a többiek térdig jártak bent a sárban.”

Visszasétálunk a kopjafához, többen szalagot is kötnek rá. „Hitük volt a bűnük” – olvasom hangosan a rajta lévő feliratot. „Az, mert hittünk Istenben!” – mondja valaki mögöttem. Binder Géza is visszaérkezik ekkor a hodálytól, ő mutatja meg, hol álltak egykor a barakkok. Alig jövünk száz métert az emlékoszloptól, akkor váratlanul megáll kísérőm, és felsóhajt. „Itt volt. De csak az egyik” – mondja hallhatóan kissé felzaklatva. Az akkor meglévő épület német katonai barakknak épült, százhúsz férőhelyes volt. A másik építményt az internáltak megérkezését követően emelték. Ma már egyik sincs meg. A tábor felszabadítása urán bontották el. Még a körvonalai sem vehetők ki a talajon, annyira ügyeltek rá, hogy ne maradjon nyoma. A tábor területéhez tartozott még egy konyha- és raktárépület, középen egy kúttal, a végén pedig latrina állt. A területen jelenleg erőgépeket és szalmabálákat tárolnak.

Az egykor táborőrök lakóházaként szolgáló két kisház viszont a mai napig áll, az egyiket ma is lakják. Az kétségkívül jobb állapotban van, látszik, a tetőt is felújították, a porta is rendezett. A másik viszont elhagyatottan áll. A maga korában modernnek számító ház drótkerítése szét van szaggatva, a villanyórát is leszerelték a ház oldalából, üveg helyett csak deszkák vannak az ablakkeretben. Binder Géza éppen a házakhoz fűződő élményeiről kezd mesélni, mikor a tornác alatt keresünk menedéket a tűző nap elől. „A rendőrök teljesen elvadítottak bennünket. Verekednünk kellett egymással. Ha mi nem ütöttük egymást, akkor ők vertek bennünket. Egyszer itt adtak ránk a piros inget. Aztán meg behajtottak bennünket a bikák közé. Az addig békésen legelő jószágok persze a szín láttán rögtön megvadultak. Mikor sikerült felszaladni a fára, még sokáig ott ültünk, mire le tudtunk mászni – teszi hozzá ma már mosolyogva a hetvenes öregúr. Mikor arról kérdezem, hogy milyen érzés ide visszatérni, azt mondja szűkszavúan, hogy nem jó. De örül is – állítja –, örül, hogy egy életre elkerült innen.

A volt rendőrségi épültek lakóházak lakóházak lettek

„Az első nyáron libapásztorok voltunk Katival" - biccent fejével Tóth Károlyné felé. "Aztán vízhordók lettünk, majd a 1953-ban már a rizst gyomláltuk. Együtt cseperedtünk. Ahogy nőttünk, úgy kaptunk egyre nehezebb munkákat” – beszél nagyot fújtatva Géza bácsi.

„Mi, gyerekek még könnyebben viseltük a megpróbáltatásokat, a szüleink viszont sokat keseregtek” – ragadja ismét magához a szót Tóth Károlyné, aki máig sem érti, miért hurcolták őket munkatáborba. „Kilátástalannak tűnt akkor minden. El kellett fogadni a sorsunkat. Azt mondták, hogy a húsunkkal lesz megzsírozva a Hortobágy földje! Miben reménykedjen ilyenkor az ember? Nem gondoltuk, hogy valaha is hazajutunk innen.” Legnehezebben a fiatalok, a húsz év körüliek viselték a bezártságot. Többen szökéssel is próbálkoztak. „Egy dunántúli fiatalembert, lehetett vagy tizenkilenc éves" – mondja az időközben ismét csatlakozó Nagy Bálintné –, "miután elkapták, úgy megverték, hogy szanaszét fröccsent a vére, és lenyalatták vele a falról. Reggelre felakasztotta magát.” Binder Géza reggel az istállóban saját szemével látta a lógó holttestet. Bár ő úgy emlékszik, hogy felakasztatták a férfit. „Borzasztó volt gyermekszemmel a halállal találkozni” – teszi hozzá maga elé merengve Géza bácsi.

Az internálótáborok lakóit a külvilágtól teljesen elszigetelték. Az Állami Gazdaságnak pedig voltak környékbeli, főleg balmazújvárosi alkalmazottai is. A földeken így együtt dolgoztak a rabok és szabadok. Velük azonban még ilyenkor sem lehetett érintkezni. Nagy Bálintné, aki szintén édesanyjával raboskodott Kónyán, arra is emlékezik, hogy néhányan milyen megvetéssel beszéltek róluk: „Mikor jöttek reggel dolgozni a szabadok az Állami Gazdaságba, és lányok sokszor nótáztak. Azt énekelték, hogy »Kulákok, kulákok, ilyen ez az élet, miénk az élet, tiétek a végzet«. Pedig mi nem kulákok, nem bárók voltunk, hanem szegény vallásos hatvaniak!” – kéri ki még ma is magának a csúfolódást az egykori táborlakó.

A brigádvezetőjük is táboron kívüli volt, balmazújvárosi, akit egy nagyon jó emberként jellemeztek. Tőle, munka közben értesültek Sztálin haláláról is, jóllehet csak hetekkel a történtek után. 1953-ban a rizstáblákon dolgoztak, éppen a depóparton pihentek, amikor odament hozzájuk a brigádvezető.  „Idefigyeljetek lányok! Mondok nektek valamit, de nem szabad elmondani senkinek! Rövidesen feloszlatják az internálótáborokat. Mentek haza, meghalt Sztálin!” – suttogja még nekem is a hatvani hölgy, mintha még most is rettegni kellene, hogy olyasvalaki hallja meg, akinek nem szabadna. Alig várták, hogy hazaérjenek, és elmondhassák az édesanyáknak. Akkor már reménykedtek, hogy rövidesen véget ér a száműzetésük. Nagy Imre 1953. július 4-ei parlamenti beszédében, amelyet a Rádió is közvetített, az internálások megszűntetéséről is beszélt. Erről is munka közben a szabadok értesítették a láger lakóit. Ekkorra már az addigi szigor is enyhült.

A kónyai telepesek 1953 őszén szabadultak. Három év és három hónap rabság után tértek haza a nyugat-Heves megyei településre. Tóth Károlyné rögvest kórházba került, ugyanis járni már nem tudott. Három hónapig szenvedett az ízületi gyulladás miatt. Míg őt a gyöngyösi kórházban ápolták, a család azzal szembesült, hogy a házukban idegenek laknak. Így a családtagok mind különböző rokonoknál szálltak meg. Csak több hónap után sikerült egy kis házhoz jutniuk. Az újrakezdés Binderéknél is hasonlóan nehéz volt. Az édesapja nem kapta vissza a váltókezelői állását, így el kellett menni krampácsolni, azaz zúzott követ egyengetni a vasúti pályán. A család náluk is csak hónapok múltán tudott egyesülni, miután messze a várostól kaptak egy kis apró tanyasi házat.

A visszailleszkedés a társadalomba az idősebbeknek ment nehezebben. Mint mondják, az egykori barátok, ismerősök nem fogadták a köszönésüket, sokszor inkább átmentek az utca túloldalára, csak ne kelljen velük, frissen hazatárt internáltakkal találkozni. De hatóságok azért még sokáig szemmel tartották őket. „Éjszaka jártak ellenőrizni, hogy otthon vagyunk-e, és mit csinálunk. Kérdezgették az ismerősöket, hogyan élünk. Megtiltották, hogy beszéljünk arról, hol voltunk, mi történt velünk. Édesapámmal, akit Recskről engedtek haza, egy papírt is aláírattak, hogy nem beszélhet senkinek a táborról. Még egymás között sem emlegettük Kónyát, az ott töltött több mint három évet, annyira féltünk, hogy visszakerülhetünk”.

Kati néni tizenöt éves volt, amikor kiszabadult a táborból. Mint mondja, egész életében éreztették vele, hogy ő és családja az elhurcoltak között volt. „Elkezdtem a gimnáziumot, kitűnő tanuló voltam, gyönyörűen tudtam rajzolni. De aztán eltávolítottak az iskolából. Bartos tanár úr – sosem felejtem el a nevét – azt mondta, hogy »a rohadtját elevenen kell kivágni«. Tizenöt évesen rohadtnak is éreztem magam. Majdnem öngyilkos lettem emiatt.” A ma már nyugdíjas tanú felnőttfejjel érettségizett le, majd pedig végezte el az ápolónőképzőt. Binder Géza az egyetemi tanulmányait volt kénytelen befejezni. Egy tanársegéd, akivel jó viszonyban volt, mondta meg neki, hogy a múltja miatt nem tudja a szóbeli vizsgáit teljesíteni.

A túlélők azt mondják, nem is ez a legfájdalmasabb, hanem az, hogy őket ártatlanul internálták. „Mi nem voltunk kulákok, nem voltak földjeink, dolgoztak a szüleim, senkinek nem ártottunk” – néz rám fájdalmas szemekkel Tóth Károlyné, akinek hangjában és gesztusaiban a még ma is az igazságtalan meghurcoltatás minden fájdalma mutatkozik meg, amelyet élete végéig cipelni kényszerül. „Soha senki nem kért tőlünk elnézést, se a tényleges felelősük közül, sem pedig a mindenkori politikai elit részéről. Ha nem kérnek bocsánatot, akkor nincs is kinek megbocsátani. De egy biztos: ezeket a szörnyűségeket elfelejtetni nem szabad, emlékezni kell rá, mert a történelem ismétli önmagát”.

"Hitük volt a bűnük" 1950-1953 Fotók: B.T.

Az egykori rendőrségi épület mai lakói talán nem is sejtik, milyen szörnyű titkokat őriznek azok a falak. A közelében álló kopjafa azonban el kell hogy gondolkodtasson helyi lakost és odalátogatót egyaránt. Hortobágy községben, a folyó mellett, ott, ahol gyülekeztették a kitelepítetteket, emlékkereszt áll, amelyet minden évben megkoszorúznak az élő tanúk. A nemrégiben épített ökumenikus templomban pedig márványtábla őrzi az internáltak nevét. Tízezer név olvasható az emlékfalon. A megőrzés dologi feltételei tehát biztosítottak, felhívják az utókor figyelmét az 1950 és 1953 között történt borzalmakra. Fontos azonban, hogy beindítsák a szemlélőben azokat a gondolatokat is, amelyek céljából a fenti emlékpontokat létrehozták. Fel kell hívniuk a figyelmet azokra a rémtettekre, amelyeket különböző szélsőséges ideológiák palástja mögé bújva követtek el a XX. században.

A Parlament idén a diktatúra által elkövetett tömeges kitelepítések alkalmából határozatot fogadott el, ennek jelentősége legfeljebb szimbolikus, mintsem gyakorlati. Azonban ha a társadalom tisztelettel emlékezik a meghurcolt, megkínzott hortobágyiakra valamint recskiekre, akkor mindig lesznek olyan közösségek, amelyek megakadályozzák, hogy hasonló súlyos jogsértések ismétlődjenek meg.

(Ez a cikk a korábbi, ugyanezen a címmel publikált riport írott változata)

2012. július 3., kedd

"Nem kell mentő!" - A rosszullétek ellenére is kitartanak az éhségsztrájkolók

Helyszíni riport az éhező demonstrálók sátrából

Vasárnap délután óta demonstrálnak a fővárosban a mozgáskorlátozottak és rokkantnyugdíjasok az őket ért sérelmek ellen. A péntekig tartó tiltakozóakciónak része egy éhségsztrájk is, amelynek részvevői a tartós kánikula ellenére sem hajlandók táplálékot magukhoz venni. Egy nappal a sztrájk kezdete után látogattam el a Hősök terén álló sátorba.

A riport az alábbi linkre kattintva érhető el: http://soundcloud.com/brandenburger09111/mozg-skorl-tozottakdemonstr-ci

2012. július 2., hétfő

Ciprus: Mégis lehetséges az újraegyesülés?

Harmincnyolc évvel a kettészakadás után most jó esély mutatkozik arra, hogy a földközi-tengeri szigetország újraegyesüljön – írja az egyik német közszolgálati televízió hírműsorának honlapja. A Tagesschau.de szerint erre egy nemrégiben felfedezett olaj- és gázmező kínálhat alkalmat.
A mező elhelyezkedése  grafika: tagesschau.de

A gázmezőt még tavaly fedezték fel 5000 méter mélyen Ciprus szigete és Izrael között hozzávetőlegesen félúton. A két ország egyaránt szeretné magáénak tudni a kincseket, hogy aztán azt milliárdokért értékesítsék a világpiacon.
Anreas Mavroiannis, a ciprusi kormány képviselője úgy véli, hogy ez egy óriási nyereség az egész Unió számára. „Ha minden a terv szerint halad, akkor egy új energiafolyosó jöhet létre, amiből az egész európai közösség profitálhat. Ennek a folyosónak több előnye is van: egyrészt a nyersanyag európai forrásból származhat, hiszen Ciprus lehet az egyik kitermelője, a másik pedig Izrael, amely egy rendkívül megbízható partner” – nyilatkozta lelkesen a miniszter.

Vita Észak-Ciprussal


A lelőhely – becslések szerint – több mint 11,3 billió köbméter földgázt és 4,2 milliárd hordónyi nyersolajt rejt, így a világ leggazdagabb nyersanyagmezőinek egyike. Azonban az Izrael, Libanon, a Gázai övezet és a Ciprusi Köztársaság határainak találkozásánál fekszik. Az ENSZ által meghatározott – a Ciprusi Köztársaság, Izrael, Libanon valamint Egyiptom által egyaránt ratifikált – a Földközi-tenger déli medencéjére vonatkozó konvenciók értelmében szigorúan szabályozott, hogy melyik állam melyik területen végezhet kitermeléseket. A mezőnek csak egy kisebb hányada esik Ciprus tengeri területeire, azonban még így is nagyon értékes lelőhelye ez a 2004 óta Uniós tagországnak.
A ciprusi kitermelő kiléte azonban egyelőre nem tisztázott, ugyanis az észak-ciprusiak is benyújtották igényüket a nyersanyagkészletre. A sziget 1974 óta megosztott. A sziget déli részén fekvő Ciprusi Köztársaság július 1-jén vette át az Európai Unió soros elnöki tisztségét. Néhány nappal azután, hogy a görög válság elérte a kis köztársaságot is, így kormánya pénzügyi segítséget kért az európai pénzügyi stabilitási alaptól. Az északi rész az 1974-es török invázió óta tartozik török fennhatóság alá, 1983-ban kikiáltotta ki függetlenségét Észak-Ciprusi Török Köztársaság néven.
Törökország a Ciprusi Köztársaság próbafúrásait máris illegálisnak minősítette. Pedig tizenöt cég szeretne Ciprus nagy gáz- és olajüzletéből részesedni. Isztambul, amely a fent emlegetett szerződést nem írta alá, azon az állásponton van, hogy előbb Ciprus szigetének kérdését kell rendezni, és csak azután szabad a szigetországnak a gáz kitermelését megkezdenie. Hogy a Boszporusz által kettészelt ország szándékát nyomatékosítsa, hadihajókat is járőröztet a dél-Ciprushoz közeli fúrótoronynál.
Mavroiannis azonban nem hagyja magát: „a Ciprusi Köztársaságnak nem szabad tovább várnia. Nem lehet mindig visszakozni, csak mert Törökország fenyegetőzik” – nyilatkozta a tisztségviselő a portálnak. Dervis Eroglu, a nemzetközi közösség által el nem ismert Észak-Ciprus elnöke kollégájától szintén a gázkitermelés felfüggesztését követeli. A javaslatot azonban elutasították a déliek. „Ezért aztán elhatároztuk, hogy mi magunk nézünk nyersanyaglelőhelyek után" – jelentette ki Ciprus északi részének első embere. Egy török konszern két hónapja végez fúrásokat északon, ami ellen a déliek persze tiltakoznak.

Úton az újraegyesítés felé


Eközben Eroglu egy újabb, kissé meglepő javaslattal állt elő. Úgy véli, minden ciprusinak kellene a remélt bevételből valamilyen módon részesednie. „Éljünk közösen ezzel a földgázvagyonnal! Az értékesítésből származó bevételnek egy olyan számlára kellene befolynia, amely ENSZ felügyelet alatt áll. Ha a megosztottság kérdését egy napon majd sikerül rendezni, annak bizonyosan lesznek anyagi költségei. Ezért fordítsuk a hasznot inkább ezekre a kiadásokra, mintsem fegyverkezésre!”
A dél-ciprusiak a javaslatra közvetlenül még nem reagáltak, azonban az energiaügyekért felelős miniszter, Neoklis Silykiotis a Tagesschaunak adott nyilatkozatában optimistának tűnik: „Hisszük, hogy ezek a nyersanyagforrások, amelyeknek előnyei Ciprus egészére nézve lehetnek, a sziget újraegyesítésének ügyét is előremozdíthatják”.
A gázüzletből remélt bevétel egy részét egyelőre a Ciprusi Köztársaság egy pénzalap számára utalja, hogy azt a jövő számára helyezze letétbe. Egy olyan jövő részére, amelyben a sziget északi és déli része újraegyesül.

(tagesschau.de)

2012. július 1., vasárnap

"Nem vagyunk csalók!" Többnapos demonstráció kezdődött a Hősök terén

Több száz rokkant és fogyatékkal élő demonstrált többek között a rokkantnyugdíj eltörlése ellen a Hősök terén vasárnap délután. A rekkenő hőségben megtartott rendezvényen kezdetét vette a csütörtökig tartó éhségsztrájk is.

A legelesettebbek tiltakoztak a Hősök terén  Fotó: B.T.

A résztvevők úgy vélik, a rokkantnyugdíj összege arányban áll a ledolgozott évek alatt befizetett járulékokkal. De felháborítónak tartják, hogy az új rendszerben sok tartós betegséggel küzdő ember csupán 28 ezer forintos ellátást kap.
A több napos tiltakozó akció keretében ma éhségsztrájkba léptek a legelesettebbek. Seres Mária, a Civil Mozgalom elnöke felszólalása után maga is csatlakozott az éhezőkhöz. A népszavazás kezdeményezéséről elhíresült mátraverebélyi polgármester azt is bejelentette, hogy éhségláncot szerveznek, amelyhez akár otthonából is bárki csatlakozhat.
Felszólalt a Mozgáskorlátozottak Országos Egyesületének (MEOSZ) elnöke is. Dr. Hegedűs Lajos felháborítónak tartja, hogy a kormány csalónak állította be a volt rokkantnyugdíjasokat. A statisztikák szerint ugyanis a felülvizsgáltak csupán egy-két százalékáról állapították meg, hogy egészségkárosodásuk miatt már nem lennének ellátásra jogosultak. A MEOSZ elnöke szerint a kormány félrevezette az ország közvéleményét, amikor azt állította, hogy Magyarországon több mint 900 ezer rokkantnyugdíjas él. A szövetség állítja, hogy a rokkantsági ellátásra jogosultak fele elérte az öregségi nyugdíjkorhatárt. A másik 450 ezer korhatár alatti pedig megváltozott munkaképességű ember, számuk azonban a lakosság arányaihoz mérten nem kiugró az uniós átlaghoz képest.
A demonstrálók továbbá kérik egy elfogadható rehabilitációs rendszer kialakítását a kormánytól, illetve azt is el szeretnék elérni, hogy módosítsák a megváltozott munkaképességű emberek ellátásáról szóló törvényt.
(B.T.)

Dr. Hegedűs Lajossal, a Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos Szövetségének elnökével készült beszélgetés az alábbi linkre kattintva érhető el. http://www66.zippyshare.com/v/87677031/file.html 

Veszélyben a világörökség kincsei! Mauzóleumot romboltak le az iszlamisták Maliban

Felfegyverzett iszlamisták vették át a hatalmat Timbuktuban, és az őslakos Tuareg-lázadókat pedig elűzték Mali északi részére – írja a Spiegel online kiadása. Már a sírhelyeket is pusztítják. Leromboltak például egy olyan mauzóleumot is, ami része az UNESCO Világörökségnek.

Iszlamista harcosok elüldözték a tuaregeket Fotó: AFP

Ledöntöttek Timbuktuban az Ansar Dine iszlamista harcosai egy, az Unesco Világörökséghez tartozó síremléket, a szúfista szent Szidi Mahmud mauzóleumát – jelentették szemtanúk az AFP hírügynökségnek. A Mali északi részén fekvő több mint ezer éves város sírhelyét egyébként már korábban, májusban is megrongálták. Akkor a szélsőséges muzulmánok a sír falát bontották meg, erősítette meg egy környékbeli vallási vezető az AFP hírügynökségnek. A fegyveres konfliktus miatt az UNESCO Világörökség Bizottsága Timbuktu óvárosát már csütörtökön a veszélyeztetett kincsek listájára helyezte.

„Azt mondták, hogy mindent le akarnak rombolni” – mondta egy újságíró, akit nem neveztek meg név szerint. A rombolás – az információk szerint – reakció az UNESCO bizottsági döntésre. A fegyveres szervezet tagjai azt vetik a világszervezet szemére, hogy az beleavatkozik az ügyeikbe. Az iszlamisták ugyanis elutasítják a szúfizmust, mindenekelőtt a szentek tisztelete vált ki körükben nagy megütközést. A szúfizmus az iszlám egy misztikus jellegű áramlata, amely az iszlám ezoterikus igazságát hirdeti.

grafika: geographic.org

A Mali fővárosától, Bamakótól északra, nagyjából ezer kilométerre fekvő Timbuktu a Szahara szélén fekszik, a Niger deltájának közelében, a sivatag gyöngyszemeként is emlegetik. 1988 óta része a világörökségnek. A várost a X. században alapították nomád tuareg törzsek, akik a száraz évszakban csak úgy juthattak vízhez, ha a Niger közelében maradtak. Mivel azonban a vize a szúnyoglárvák miatt ihatatlan volt, a folyó közelében kutakat ástak. Egy ilyen kút közelében épült Timbuktu városa is. A neve is erre utal: Buktu kútja.

Timbuktu az iszlám szellemi központja volt, könyvtárai ősi kéziratok ezreinek otthona. Az óvárosban három nagy mecset mellett tizenhat temetkezési hely és több mauzóleum része Timbuktuban a világörökség kincseinek.

Hatalomátvétel Gaoban  Fotó: AFP


A nyugati-afrikai Maliban hónapok óta polgárháború dúl, miután márciusban a katonák egy csoportja magához ragadta a hatalmat, és eltávolította a hatalomból az addigi elnököt, Amadou Toumani Tourét. A puccsot követően napokon belül az északi országrész jelentős része az tuaregek és az iszlamisták ellenőrzése alá került.

A helyzet azóta átláthatatlan. A harcok folyamatosak a megdöntött kormány katonái, a különböző iszlamista csoportok és a tuareg lázadók között, akik önállóságot követelnek, áprilisban Azawad néven új államot is kikiáltottak. A tuaregek májusban jelentettek be együttműködést az iszlamista Ansar Dine csoporttal, akik az Al-Kaidával is jó kapcsolatot ápolnak. Az azonban már ekkor is valószínűsíthető volt, hogy a törzs kapcsolata a muzulmán fegyveresekkel az ellentétes érdekek miatt hosszútávon nem működhet.

A Timbuktutól 400 kilométerre fekvő Gao városában június végén újra fellángolt az erőszak. Az AFP hírügynökség jelentése szerint az iszlamisták minden tuareg tisztségviselőt felmentettek hivatalából, ennek következtében kitört lövöldözésekben pedig legalább húszan életüket vesztették. Miután az iszlamisták átvették a hatalmat Gao felett, ultimátumot intéztek a tuaregek felé Timbuktuban, amely szerint a harcosoknak két órán belül el kell hagyniuk a várost.

(spiegel.de)