2012. augusztus 31., péntek

Örményország szakított Magyarországgal!

A baltás gyilkost hősként ünneplik hazájában


Örményország megszakította kapcsolatait Magyarországgal – jelentette be augusztus 31-én Jerevánban Szerzs Szargszján elnök, miután Magyarország kiadta hazájának azt az azeri katonát, aki egy örmény társát gyilkolta meg Budapesten.

Safarov a bíróság előtt Fotó: AFP/RIA Novosti

Súlyos politikai krízishez vezetett annak az örmény tisztnek a halála, akit egy azerbajdzsáni katona gyilkolt meg Budapesten 2004-ben. Az örmény áldozat, Gurgen Margarjan és az azeri Ramil Safarov a NATO békepartnerségi programjának keretében tartózkodott Magyarországon. Safarov álmában egy baltával rontott társára, majd verte agyon a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem kollégiumában. 2006-ban Safarovot életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. Magyarország tegnap augusztus 31-én kiadta Azerbajdzsánnak, ahol Alijev elnök kegyelemben részesítette, így nem kell letöltenie büntetését.

Az eset óriási felháborodást váltott ki Jerevánban. "Megszakítjuk diplomáciai kapcsolatainkat és minden hivatalos viszonyt Magyarországgal" – jelentette be az örmény elnök a kaukázusi országban akkreditált ENSZ-tagállamok nagykövetei előtt. "Sem én, sem Örményország nem fogadja ezt el. Az örmény nép ezt nem bocsátja meg" – fogalmazott Szerzs Szargszján az Interfax hírügynökség szerint.

Az örmény külügyminisztérium a RIA Novosti orosz hírügynökség jelentése szerint hazánk nem tudta biztosítani a NATO békepartnerségi program örmény résztvevőjének biztonságát. A hivatal szerint a magyar kormánynak oka lett volna feltételezni, hogy a kiszabott büntetést Azerbajdzsánban felfüggesztik. A jelentés szerint hazánk „morálisan felelős a bűncselekmény elkövetésében. Az örmény kormány a magyar fél lépését barátságtalan lépésként értékeli, ami a magyar-örmény partnerségi kapcsolatokat rendkívül károsan befolyásolta”.

A magyar kormány meglepően későn, csak szombat délután szólalt meg az ügyben, a Külügyminisztérium és a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium közös közleményt adott ki. A kommüniké szerint Magyarország „az 1983-as strasburgi Európai Egyezmény alapjárt el”, amikor kiadta Bakinak Safarovot. Ennek értelmében az azt aláíró országoknak nem kell kötelezettséget vállalnia arra, hogy letöltetik a kiadott személlyel a más ország területén elkövetett bűncselekményért kiszabott büntetést.

Azerbajdzsánban hősként ünneplik az örmény katonatársával végző azeri férfit. A védelmi miniszter, Safir Abiyev őrnaggyá léptette elő a 2007-ban jogerősen életfogytiglani börtönbüntetésre ítélt férfit. Az azeri elnöki hivatal külpolitikájának közleménye szerint Azerbajdzsán egy éviig folytak a tárgyalások titokban a Safarov ügyében. Noha korábban is próbálták Budapestet rábírni arra, hogy adja ki Safarovot, ezt eddig nem teljesítette a magyar kormány. Jelentős előrelépést akkor sikerült Bakinak elérnie, amikor Orbán Viktor idén júniusban Ilham Aliev elnöknél vendégeskedett. Sajtóhírek szerint ekkor tárgyalt a magyar delegáció az Azerbajdzsán által vásárolt magyar államkötvényekről. Így feltételezhető, hogy a kiadatás lehetett az üzlet feltétele.

Tiltakozásul Safarov kiadatásáért letépték a magyar konzulátus zászlaját Jerevánban Örményország Köztársasági Pártjának (HHK) hívei. Jerevánban eközben a legmagasabb fokú készültséget rendelték el hadseregnél.

Hegyi-Karabah

Az örmény-azeri konfliktus oka Hegyi-Karabah státusza. Az Azerbajdzsán területén, az örmény határhoz igen közel fekvő 4400 négyzetkilométeres területű vidéken körülbelül 150 ezren élnek, a lakosság 95 százaléka örmény nemzetiségű. Hegyi-Karabah az 1917-es októberi szocialista forradalom után háborúhoz vezetett az akkor létrejött Azerbajdzsán és Örményország között. Miután a Szovjetunió 20-as évek elején annektálta a két fiatal államot, 1923. július 7-én autonómiát kapott a vidék. A szovjet éra utolsó éveiben felmerült az Egyesített Örmény Köztársaság megalapításának terve, ezt azonban a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa elutasított. 1991. szeptember 2-án deklarálta függetlenségét Azerbajdzsántól, a katonai hadművelet során végül Hegyi-Karabah örmény ellenőrzés alá került. 1994-ben Baki és Jereván között Oroszország közvetítésével tárgyalások kezdődtek a terület sorsáról, azonban itt csak egy fegyverszüneti megállapodást írtak alá.

Hegyi-karabah grafika: diepresse.com

Az ellenségeskedés a két ország között azóta is folyamatos: "Azerbajdzsán területi egysége sérthetetlen. Hegyi-Karabah soha nem kap függetlenséget" – mondta Ilham Alijev azeri elnök 2008 januárjában. Néhány hónappal később örmény kollégája így nyilatkozott: "Hegyi-Karabah függetlensége visszafordíthatatlan, a terület sohasem lesz újra Azerbajdzsáné". Idén nyáron, a hegyi karabahi választások előtt kezdett Azerbajdzsán hadgyakorlatot az örmény határ közvetlen szomszédságában. A katonai manővereket maga a védelmi miniszter, Safar Abijev vezette, amelyben a hadsereg és a légierő vett részt. A hegyi-karabahi választásokat egyébként Bako Szahákján nyerte a szavazatok 66,7 százalékos elnyerésével.

2012. augusztus 30., csütörtök

Olimpia a krízisrégióban

A vitatott hovatartozású Abházia is készül a 2014-es Téli Játékokra



Még alig néhány hete, hogy Londonban kialudt az olimpiai láng, de Szocsiban már annak fellobantására készülnek: másfél év múlva veszi kezdetét a téli ötkarikás játékok a Fekete-tenger partján. A versenyközpontok annak az Abháziának a határai mellett fekszenek, amelyik évek óta Grúzia és Oroszország hidegháborújának egyik színtere. A német közszolgálati televízió (ARD) munkatársa járt a helyszínen.

Orosz tankok érkezése a Dél-Kaukázus vidékére 
Fotó: spiegel.de/AP

A strandok a Fekete-tenger partján is megtelnek még augusztusban. Szuhumi, a Szocsitól 100 kilométerre fekvő Abbázia fővárosa első pillantásra a nyárutó mindennapjait élő fürdőhelynek látszik. A város az egykori Szovjetunió egyik legkedveltebb fürdőhelye volt; szanatóriumai, ásványvizes fürdői ma is oroszok ezreit vonzzák. A víz türkizkék, a parton idős urak sakkoznak, a pálmafák alatt pedig fürdőruhás orosz turisták sétálnak. A távolban aztán egy orosz hadihajó tűnik fel, amely hamar lehorgonyoz a kikötő egy roskadozó stégje mellett. Egy fiatal tengerész biztosítja a lehorgonyzást. A pallók végén horgászó két kisfiút elküldik a mólóról, de a közelben bámészkodó  turistákat is.

A kaukázusi hidegháború


A csatahajóval megérkezett a politikai valóság is a fekete-tengeri nyárba. Szuhumi, a nemzetközileg csak kevesek által elismert Abház Köztársaság fővárosa, a grúziai Abház Autonóm Köztársaság székhelye, politikailag a Kaukázus egyik legforróbb pontja. Abházia tágabb környezete, a Dél-Kaukázus legutóbb 2008. augusztus 7-én vált nyílt hadszíntérré, amikor Mihail Szakasvili gránátvetőkkel lövette és katonákkal vonult az Abháziával szoros szövetséges Dél-Oszétiába. A harcokban nyolcszázan vesztették életüket, köztük orosz békefenntartók. Moszkva viszont alighanem ettől függetlenül is beavatkozott volna a háborúba, hiszen érdekeit csak így védhette meg. Oroszország számára a Kaukázus jelentős stratégiai szereppel bír, és ez az oka annak is, hogy a Kreml minden lehetséges módon igyekszik blokkolni Grúzia integrációját az európai (EU) és az észak-atlanti közösség (NATO) struktúrájába.

A szakértők úgy vélik, hogy Szakasvili a szakadár területek visszafoglalására tett kísérletében nagyobb támogatásra számított a Grúziával igen jó diplomáciai kapcsolatokat ápoló Egyesült Államoktól, amelynek súlyát kihasználva igyekezett újra grúz fennhatóság alá vonni a két leváló vidéket. Miután az ötnapos háborút Grúzia elvesztette, Moszkva elismerte Abházia függetlenségét – Dél-Oszétia önállóságával egyetemben. Néhány hónappal később pedig az abház parlament jóváhagyásával megkezdődött annak a katonai támaszpontnak az építése, ami lehetővé teszi, hogy több ezer katona állomásozzon Abháziában. Az erőszak akkor Nicolas Sarkozy béketerve nyomán öt nap után befejeződött, de a hadviselés új formát öltött: hidegháború kezdődött a Dél-Kaukázusban.

Veszélyben az olimpia biztonsága?


Az orosz titkosszolgálat (FSB) tájékoztatása szerint a szolgálat idén májusban merényleteket hiúsított meg. Az Abháziában rendezett razzia során olyan fegyverraktárakat fedeztek fel, ahol lőszert, légvédelmi rakétákat és gránátvetőket is találtak az orosz határ közelében. Az FSB szerint a készleteket a csecsen szélsőséges vezér, Doku Umarov grúz segítséggel halmozta fel, amelyekkel 2014-ben a téli olimpia versenyközpontjai ellen hajtottak volna végre merényleteket. Az abház külügyminiszter, Vjacseszlav Sirikba a közleményt nyilvánosságra kerülését követően sietett leszögezni, hogy a felhalmozott muníciót az abház titkosszolgálat derítette fel. A politikus nyilatkozata némiképp árnyalja az orosz fél által emlegetett, a raktárak felszerelésében játszott grúz szerepvállalást: „nem tudunk arról, hogy a fegyverek közvetlen kapcsolatban lennének Grúziával” – jelentette ki Sirikba. „De a fegyverek egy részét Törökországból Grúzián át vitték Abháziába. De ha akarja, a grúz kormány megállíthatta volna rakományt, de nem tette” – mondta az abház diplomácia vezetője.

Abházia, az állam az államban


A grúz kormány a két szakadár vidékre megszállt területként, az ottani vezetőkre pedig egy bábállam hiteltelen aktoraiként tekint, amelynek képviselőivel Tbiliszi nem akar tárgyalni. Abháziában közel 4 ezer orosz katona állomásozik, az emberek orosz útlevéllel rendelkeznek, ennek révén még orosz nyugdíjt is igényelhetnek. Ezek után talán nem meglepő, hogy köztársaságban orosz rubel a tényleges fizetőeszköz. Alexander Ankvab, aki egy éve Abházia elnöke, gazdasági fellendülést remél a Téli Olimpiától. Szumuliban úgy vélik, nem csak a befektetések érkezhetnek a Fekete-tenger menti grúz provinciába, hanem akár sportolók elszállásolására is lehetőségük nyílik. Így abban bíznak, hogy az Olimpia forgalmának tizede Abházia költségvetését gazdagítja majd.

Abházia és Dél-Oszétia
grafika: spiegel.de

A dél-kaukázusi köztársaságban a nyilvánosság jól működik. A lapok hasábjain, köztük a kormánykritikus orgánumokban és a társadalomban is élénk közéleti viták zajlanak, amelyekben szerepet vállal egy magántelevízió is. Így például arról is sok szó esik az abház történészek és a Duma-képviselők között, hogy vajon milyen szerepet játszott Oroszország a Kaukázus történelmében. Az abház történelemkönyvek álláspontja a kérdést ugyanis lényegesen kritikusabban értékeli, mint ahogyan ezt Moszkvában teszik. A nagy északi szomszéd politikai elitje Abháziára mint Oroszország protektorátusa tekint.

Ezzel szemben Szuhumi mindinkább azon fáradozik, hogy lemossa magáról a „Moszkva bábállama” megbélyegzést. Ennek keretében az abház politikai, gazdasági elit valamint Szuhumi egyetemének 3 ezer hallgatója az Európa felé történő nyitást szorgalmazza, miközben az egyoldalú függőséget Oroszországgal szemben csökkenteni kívánják. Az abház-orosz közös határszakasz kérdésében például a szakadár állam vezetése tárgyalásokat kezdeményezett a nagy szomszéddal, még úgy is, hogy a vitatott hovatartozású terület költségvetésének 60 százalékát Moszkva biztosítja.

A grúz kormányzat mindazonáltal azon dolgozik, hogy az Abházia lakosságában ébren tartsa: Grúzia nem adta fel a területet. Ennek sulykolására olyan koncepciók születtek, amelyek azt a benyomást keltik, hogy az abházok lépésről lépésre integrálódhatnak a grúz népbe. Ezek a tervek azonban többnyire a kukában landolnak, mivel ezekre fogadókészség egyáltalán nem mutatkozik. De nem csak az abházok között ütköznek a törekvések merev elutasításba, hanem a szakadár köztársaság területén jelentős létszámban élő örmények körében is. Valószínűbb, hogy a rendkívül tetszetős integrációs programokkal Szakasvili csak a külföldi hitelezőket kívánja megnyugtatni, akik nélkül Grúzia költségvetése fenntarthatatlan lenne. Ezt támasztja alá az a fajta kettős beszéd, amelyet az elnök rendszeresen alkalmaz. A hadsereg előtt ugyanis az oroszokat már a „mongol hordák agresszív utódaiként” is jellemezte, mi több, a katonáknak Abházia és Dél-Oszétia végleges felszabadításáról is beszélt. Annak azonban nincs politikai esélye, hogy Tbiliszi akár diplomácia útján, akár fegyverrel foglalja vissza a népfelség elve alapján még mindig Grúziához tartozó két területet.

Feltételezések és spekulációk


Moszkvai belbiztonsági tisztségviselők gyakran emlegetik Tbiliszi támogatását orosz iszlamista akciókkal összefüggésben. Batu Kutelia, a grúz Nemzetbiztonsági Tanács elnökhelyettese a májusi eset kapcsán is visszautasította ezeket a feltételezéseket. „Ez abszolút nonszensz. Az orosz fél még egyetlen egyszer sem tudta vádjait megbízható bizonyítékokkal alátámasztani”. Oroszország úja és újra így nyilatkozik fontos grúzai események előtt – írja a tagesschau.de Kuteliára hivatkozva.

Grúz tüntetés az orosz katonai aktivitás ellen
Fotó: welt.de/DPA

A Kaukázusban Oroszország semleges közvetítőként és a béke követeként igyekszik magát feltűntetni. Ezt maga Vladimir Putyin elnök augusztus eleji megnyilatkozása tette kétségessé. Azt mondta ugyanis, hogy az elnöki stáb már 2006 végén készített egy tervet arra az esetre, ha Tbiliszi valamikor támadást indítana Abházia vagy Dél-Oszétia ellen. E program keretében képeztek ki abház fegyvereseket is. A 2008-as kaukázusi háború eszkalálódásában pedig Moszkva is jelentős szerepet vállalt. Egyúttal Putyin szavai megerősítik azokat a grúz hangokat is, amelyek egyrészt Oroszországot agresszorként jellemzik, másrészt magyarázzák Tbiliszi fegyverkezési ütemét.

Veszélyben Szakasvili posztja


Az október elsején esedékes grúz választás idejére időzített provokációkra figyelmeztet az abháziai biztonsági tanács elnöke, Stanislav Lakoba. A vezető attól tart, hogy a tbiliszi kormány Abháziában és Dél-Oszétiában elkövetett akciókkal igyekszik majd tematizálni a közéletet, egyszersmind maga mellé állítani a népet, aminek akkor is lehet jelentősége, ha történetesen a nyolc éve regnáló Mihail Szakasvili vereséget szenvedne. Erre most mutatkozik is esély, hiszen a kihívó, Bidsina Ivanisvilinek sikerült olyan ellenzéki erőt építenie, amelyik a politikai szervezeteken kívül a grúz társadalomban is jelentős tömegeket tudhat maga mögött. Provokatív akciókkal pedig el lehet terelni a figyelmet a Szakasvili számára olyan kellemetlen témákról, mint a közéletet és gazdaságot mérgező korrupció, vagy éppen a költségvetés komoly kihívásai.

Szakasvili az újraválasztásért küzd
Fotó: tagesschau.de/DPA

Az viszont valószínűtlen, hogy a fenti okokra való tekintettel Szakasvili nyílt katonai összetűzésre vállalkozzon a két szakadár területtel – vélekedik a német orgánum újságírója. Ennek oka, hogy mind Dél-Oszétiában, mind pedig Abháziában jelentős állásokat épített ki Moszkva, továbbá a vitatott területek határvidékén az Európai Unió küldöttei is figyelőmissziót teljesítenek. Az abháziai kormánymegbízottak, Sirikba és Lakoba mindenesetre úgy vélik, Tbiliszi ügynökei megpróbálnak majd atrocitásokat kierőszakolni (a következő napokban hosszabb cikkben foglalkozom majd a közelgő grúziai elnökválasztással).

A Dél-Kaukázus vidéke 2008 nyara után 2014-ben újra érdeklődés középpontjába kerül. Abházia és a másik Grúziától elvágyódó vidék, Dél-Oszétia jogállásáról akkor újra fellángolnak a viták. Emlékezhetünk, nem volt ez másként 2008-ban a pekingi olimpia idején sem, amikor Tibet került reflektorfénybe az aktivisták tüntetései és az újságírók oknyomozó munkájának következtében. Ez a zsurnalisztikai feltáró munka már működik Abháziában. Egy ellenzéki újságíró nemrégiben írt arról, hogy az abház kormány egy, az orosz-abház határtól néhány kilométerre fekvő falucskáról lemondott volna a téli ötkarikás játékokat rendező Oroszország javára. A mindössze néhány lelkes közösség egy magas hegyek által körülölelt völgyben fekszik, amely nem mellesleg jobban megközelíthető az orosz oldalról. De Abháziában, amely de jure még nem létezik, a lakosok elvei nem engedték, szó nélkül hagyjanak egy ilyen lépést: a kormánykritikus ellenzék és helyi civilek tüntetést szerveztek. A csoportosulások képviselői egy bizottságot hoztak létre, amely két ízben is Moszkvába utazott, hogy tárgyaljon a különös esetről. Az ügy most nyugvópontra jutott, de 2014-ben alighanem ismét témát jelentenek majd az ehhez hasonló esetek a sajtónak.

(tagesschau.de/spiegel.de nyomán B.T.)


                                                                       * * * *

Dél-Oszétia:

Dél-Oszétiában szintén a Kaukázus déli oldalán fekszik, legnagyobb része ezer méterrel a tengerszint felett. A köztársaságban alig több mint 40 ezren élnek, magas hegyek választják el a sokkal népesebb és Oroszországban fekvő Észak-Oszátiától. Dél-Oszétiában nem formálódott ki politikai elit, ezért a nagy szomszédtól érkeztek politikai szereplők. Az alvilág szereplői jelentős befolyással bírnak, sokszor az oroszok újjáépítésre szánt pénze is elvész az oligarchák útvesztőjében, így Moszkvának is akad gondja a vidékkel.

                                                                        * * * * 

Kis abháziai történelem

Abházia területén 80-as évek vége óta fokozódik az etnikai feszültség a grúzok és a abházok között, amelynek gyökerei a grúz függetlenedésig nyúlnak vissza, amelyet kezdettől fogva elleneztek az abházok, féltve autonóm jogállásukat. A 1991. március 17-én megtartott, a Szovjetunió megújításáról szóló népszavazáson Abháziában a szavazók túlnyomó többsége (98,6 %) az unió fenntartása mellett voksolt, bár a referendumon csak népesség 53,2 százaléka vett részt, ez a terület csaknem teljes nem grúz lakosságát jelenti (a grúz etnikum bojkottálta). Két héttel később már Grúzia önállóságáról szavaztak, akkor a grúzok voksoltak, a többiek pedig otthon maradtak, így 1991. április 9-én kikiáltotta függetlenségét Grúzia. Az első évek hatalmi harcokkal és államcsínyekkel tarkított időszakában Abházia 1992. július 23-án deklarálta önállóságát, noha ezt akkor senki sem ismerte el. Grúzia valójában már ekkor elvesztette a befolyását Abházia felett. 1993 szeptemberében abház milíciák – orosz önkéntesekkel kiegészülve – sikeres támadást intéztek a grúz kézen lévő Szuhumi városa ellen. A diadaltól megrészegült támadók – elfoglalva egész Abháziát – grúzok ezrein tombolták ki magukat, így vonult ez az időszak „szuhumai mészárlásként” a történelemkönyvekbe. Orosz fegyveres erők azóta állomásoznak békefenntartóként a térségben. Abházia 2008. augusztus 9-én kapcsolódott be a Dél-Oszétia területén vívott orosz-grúz háborúba. Az abház erők ekkor tüzet nyitottak a Kodori-szorosban a grúz csapatokra, miután grúzok rakétákkal támadtak rájuk. 2008. augusztus 10-én az Abházia területén békefenntartóként állomásozó katonai egység mellé mintegy 9000 orosz katonát vezényeltek. Ezután ezer abház katona indult az Abházián belüli, a grúz kormány ellenőrzése alatt álló terület elfoglalására a Kodori-szoros felső részén. Augusztus 12-én az utolsó grúz csapatok és civilek is elhagyták a köztársaság területét. Abházia függetlenségét 2008. augusztus 26-án ismerte el Oroszország.

2012. augusztus 19., vasárnap

Állj, vagy lövök! Tényleg háborúra készül Izrael?

Egyre több az arra utaló jel, hogy Izrael hamarosan csapást mér Irán atomerőműveire, akár még az amerikai választásokat megelőzően. Egy izraeli miniszter szerint a kormány már a következményekkel is kalkulál: Jeruzsálem relatíve rövid háborúval és minimális veszteségekkel számol. Eközben a zsidó államban már a gázmaszkokat osztják és óvóhelyeket tesztelik. A látszat azonban csal: az utolsó szó joga továbbra is az Egyesült Államokat illeti.

Leon Panetta védelmi miniszter és Ehud
Barak izraeli kollégája Askelonban
Fotó: zimbio.com 

Moshe Tiomkin szerint Tel-Aviv készen áll. Izrael második legnagyobb városának biztonságért felelős hivatalának főnöke az egyik izraeli újságot büszkén tájékoztatta, hogy a megszorítások ellenére is a zsidó állam 4 millió Eurót költött arra, hogy 240 óvóhelyet újítson fel. A következő hetekben pedig további ötven olyan földalatti pince nevét és címét teszik közzé, amelyik toalettel és folyó vízzel ellátott.

Doron és felesége, Rona már több háborút átéltek. Az informatikus férfi pontosan emlékszik arra, amikor édesapja a 80-as években, az első libanoni háború idején elment a háborúba. Később, az Öbölháború idején egy földalatti bunkerben húzta meg magát szüleivel és testvéreivel a felettük záporozó iraki rakéták elől. „A háborúhoz nem lehet hozzászokni. A sebeket azóta is magunkon viseljük” – mondja ezt a felesége. „Számomra egyértelmű, hogy Benjamin Netanjahu komolyan gondolja a háborút. És ez el fog jönni” – latolgatja az esélyeket a die Welt újságírójának a férj.

Tény, az izraeli kormányzat egyre intenzívebben foglalkozik az iráni atomerőművek elleni megelőző katonai akció lehetőségével. Matan Vilnai, a nemrégiben távozó polgári védelemért felelős védelmi miniszter egy helyi lapnak adott nyilatkozatában beszélt kormánya terveiről, becsléseiről. Eszerint harmincnapos háborúval és mintegy ötszáz fős izraeli veszteséggel számolnak, ha az országban becsapódó rakéták száma eléri napi százat – írja a der Spiegel a Maavrat című lapra hivatkozva. „Hisztériára azonban semmi ok: a polgári védelem még sosem volt ilyen jól felkészített állapotban” – nyilatkozta Vilnai, akinek helyére Avi Dichter érkezett, aki korábban a belbiztonsági szolgálat vezetője volt.

Nekünk is jár az atom!
Irán atomprogramját napjaink egyik legfenyegetőbb jelenségeként kísérik figyelemmel nemcsak a zsidó államban, hanem szerte a világon. Noha Teherán az elmúlt években az elsősorban a nyugat felől érkező diplomáciai támadások kereszttüzében állt, a nemzetközi közösség egységesen egyszer sem tudott felépni. Jól mutatja ezt az Európai Unió által kivetett olajembargó példája: Alig jelentették be Brüsszelben, hogy amíg Teherán nem áll el a sokat kritizált atomprogramjától, addig az uniós tagállamok nem vásárolnak több iráni olajt – kivéve Olaszországot, amely az iráni adósság fejében továbbra is fogadta az országból érkező tankereket. Kína és Oroszország viszont rögtön tájékoztatta a perzsa államot, hogy a készleten lévő nyersanyagfelesleget azonnal kész felvásárolni. Sikert – még ha időlegesen is – csak a 2010-ben kibertérben kezdett hadviselés hozott. Ekkor a világháló segítségével jutattak számítógépes vírust a nukleáris létesítményekbe. A Stuxnet névre keresztelt féreg, amelynek kifejlesztésére a New York Times közlése szerint maga Barack Obama adott felhatalmazást, tizennyolc hónappal, de egyes, a lap által megkérdezett fejlesztők szerint akár két évvel is visszavetette a teheráni atomfejlesztést. 2011-ben pedig merényletben hunyt el több, az iráni nukleárisprogramon dolgozó mérnök is, akiknek haláláért Ahmedinezsád elnök az izraeli titkosszolgálatot teszi felelőssé.

A kutatások és a dúsítás a hátráltató tényezők ellenére sem álltak le. De jelenlegi ismereteink szerint Iránnak még időre van szüksége, hogy programját befejezze. Panetta, az USA védelmi minisztere még legalább egy évre becsüli azt az időt, míg a katonai fegyverként használható 90 százalékos szintet elérik a perzsa mérnökök. A hordozóeszköz kifejlesztése pedig további két-három esztendőt vehet igénybe.

Az iráni elnök a nathani urándúsítóban Fotó: spiegel.de/AP

A bécsi székhelyű Nemzetközi Atomenergia-ügynökség (IAEA) már tavaly novemberben arra figyelmeztetett, hogy számos olyan jelet lát, amely arra enged következtetni, hogy Irán atomprogramja nem csak békés célokat szolgál, hanem nukleáris fegyver előállítására is törekszik. Az Unió és az Egyesült Államok nem Irán atomenergiához való jogát vitatja, de azt követeli, bizonyítsa hitelt érdemlően, hogy a nukleáris erőforrást nem katonai célokra kívánja használni. Ez a mai napig nem történt meg. A feltételezéseket csak erősítik azok a teheráni lépések, amelyek következtében az urándúsítás nem az Atomenergia-ügynökség munkatársainak kontrollja alatt folyik.

A megelőző csapás logikája

Ahmadinezsád államfő több ízben is Izrael megsemmisítéséről beszélt. Legutóbb éppen csütörtökön, annak apropóján, hogy a zsidó államban a sajtó immár nem évek vagy hónapok távlatában, hanem hetekben méri egy lehetséges megelőző csapás idejét. Az emellett többször kiálló Benjamin Netanjahu kormányfő és Ehud Barak védelmi miniszter már azzal az eshetőséggel is számol, hogy akár már az amerikai választásokat megelőzően hadba lép a perzsa állam ellen. Ezt még a múlt hétvégén közölte a Financial Times. De vajon miért lehet olyan sürgős Izrael számára, hogy a következő hetekben komolyan mérlegelje egy katonai akció lehetőségét?

Netanjahu és Barak úgy látja, a tárgyalók már megtették, amit lehetett. Fenyegetéssel és szankciókkal eredményt nem sikerült elérni, sőt inkább Izrael egzisztenciális fenyegetettsége növekedett. Az IAEA májusban publikált jelentése szerint az iráni erőművekben a 3,5 százalékos dúsított Urán mértéke eléri 6197 kg-ot. De Teherán már mintegy 145,5 kilogrammnyi 20 százalékosan dúsított fűtőanyaggal is rendelkezik. A szakértők szerint ez az érték jelenti a küszöböt, innen ugyanis már viszonylag gyorsan elérhető az atomtöltet készítéséhez szükséges 90 százalékra dúsított szint. Egyes kormánytagok megnyilatkozásaiból egyértelműen az olvasható ki, hogy szilárd elhatározás fogalmazódott meg bennük: addig kell cselekedni, amíg még lehet. Úgy vélik, az atomprogramot katonai erővel kell leállítani, a hadművelet pedig már a következő hetekben, akár a novemberi amerikai választásokat megelőzően is elindítható. Izrael számára ugyanis az elképzelhetetlen, hogy iráni atombombával a közelében létezzen.

Izrael 1948 óta íródó történelme során az atomfegyvernek való kitettségét mindig kritikusan szemlélte, és erővel számolta fel azt. 1981-ben az iraki Osirak atomerőműve ellen intézett légitámadást, míg öt évvel ezelőtt pedig Szíriában egy észak-koreai segítséggel épülő atomreaktort bombázott le. Ezúttal viszont jóval nagyobb kihívást jelentene egy támadás, hiszen – ellentétben Irakkal – a felszín alatt folyik a dúsítás, a létesítmények pedig egymástól távol találhatóak.

A távolság miatt a bombázókat a levegőben
kellene tankolni
grafika: temi.repubblica.it

Irán többször jelezte, hogy támadás esetén válaszcsapásra számíthat Izrael. A zsidó állam ennek megfelelően készül az esetleges fegyveres konfliktusra. Tel-Avivban hiánycikknek számít a gázálarc, a légvédelmi szirénákat tesztelik, miközben újabb és újabb óvóhelyeket adnak át. Izraelnek azonban többfrontos háborúra kellene berendezkednie, ha légicsapásokra szánná el magát, ugyanis rakétatámadásra számíthat a Gázai-övezet markáns szervezetétől, a Hamásztól valamint Libanonból is, ahol a Hezbollah milíciája Irán előretolt bástyájaként működik. Izraelben abból indulnak ki, hogy a palesztin területeken mintegy 10 ezer, a Hezbollah kezén viszont 50 ezres nagyságrendben is lehet robbanótöltet, ezek pedig Tel-Avivot is képesek elérni. Az izraeli rakétapajzs viszont ennek csak egy részét képes elhárítani, ezért egyes városokat, így például a Tel-Aviv metropoliszát is mobil légvédelmi állásokkal erősítik meg.

Ha a háború esélyeit latolgatjuk, akkor nem hagyhatók figyelmen kívül az Izrael állam veszélyeztetettségét fokozó olyan tényezők, mint a szíriai polgárháború fejleményei és a damaszkuszi hadsereg által birtokolt vegyi fegyverek jelentős mennyisége vagy a Sínai-félsziget stabilitásának megbomlása a több mint harminc áldozatot követelő merénylet következtében, valamint a félsziget túloldalán fekvő arab ország, Egyiptom bizonytalan belpolitikai helyzete. Ezek mindegyike komolyan befolyásolhatja, mennyi figyelem és erő összpontosulhat egy esetleges Irán ellen folytatott hadjáratra.

Az aduász az Egyesült Államok kezében

A tehermegosztásban a zsidó állam segítségére siethet a legszorosabb szövetséges, Washington. Szerepe a precíziós műholdas felderítésben, de még inkább olyan repülőgépek rendelkezésre bocsátásában lehet, amelyek közreműködésével a levegőben is megtankolhatók az izraeli F-16-os harci bombázók, amire a nagy távolság miatt lehet szüksége a zsidó állam légierejének. A feladat önálló kivitelezése viszont az izraeli haderő képességeinek határait feszegetné, ily módon pedig rendkívül kockázatos vállalkozás lenne, kudarc esetén pedig beláthatatlan következményekkel járna nem csak Izraelre nézve, hanem az egész térség hatalmi viszonyait is tekintve. Ezt a logikát követve pedig nehezen elképzelhető, hogy a közel-keleti olajt illetően jelentős befolyással rendelkező Amerikai Egyesült Államok jóváhagyása, hovatovább támogató keze nélkül komoly hadműveletekbe kezdene Izrael Irán ellenében. A helyzet tehát alapos mérlegelést kíván a felek részéről, amelyhez elengedhetetlen Jeruzsálem és Washington érdekinek közeledése és annak a „vörös vonalnak” a határozott definiálása, amelynek átlépése közös fellépésre késztetheti a feleket.

A washingtoni adminisztráció továbbra is bízik a titkos diplomáciai egyeztetésekben, illetve abban, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsa által hozott szankciók révén mégis képesek lehetnek Iránt legalább az együttműködésre rábírni. Az Egyesült Államok többször kifejtette, hogy számukra szintén elfogadhatatlan volna, ha Teherán atomfegyverhez jutna. Ez akár a „sajnálattal, de tudomásul vettük” értelmezést, de akár az Afganisztánban már bevetett földalatti bunkerek bombázásához szükséges eszközök újbóli használatát is jelentheti. bár Obama elnök, elődjéhez, George W. Bush-hoz hasonlóan figyelmeztetett arra, hogy „minden lehetőség az asztalon van”, de azért árulkodóak a tengerentúli hangok is. Aligha véletlen, hogy a védelmi miniszter, Leon Panetta – aki egyébként augusztus elején járt Izraelben – kedden tartott sajtótájékoztatóján is önmérsékletre intette Izraelt, és kifejtette, hogy szerinte megfelelő szankciókkal még meggyőzhető Irán. Egyetértés azonban nemhogy a szövetségesek, de az izraeli kormány és a legfelsőbb katonai vezetés között sincs. Benny Ganz tábornok szerint a támadás szükség esetén lehetséges, de tekintettel annak beláthatatlan következményeire, nem javasolja. Egy tegnapi hír szerint pedig Simon Peresz államfő sem állt ki a háborús tervek mellett.

Az USA vonakodásának oka lehet az ország új védelmi stratégiájának év eleji deklarálása is. Ennek értelmében hadsereg létszámát a következő években több ezer fővel csökkentik, a költségvetését pedig 450 milliárd dollárral vágták vissza. Az átszervezés miatt lényegében csak egy nagyobb háborút képes vívni a világ legütőképesebb hadereje, amelynek jelentős része még ma is Irakban van lekötve.

Amíg az iraki bevonulásban fontos szerepet játszott az ottani olajkészlet feletti befolyás átvétele, most talán éppen ez az ok, ami miatt egyelőre távol tartja magát a Washington Teherántól. Egészen konkrétan arról lehet szó, hogy az Obama-adminisztráció tart a gazdasági krízistől is, amelyből az USA éppen kilábalni látszik. Szaúd-Arábia mint az amerikaiak fő olajexportőre nemrégiben nyitott meg két olyan vezetéket, amely az iráni hadihajók által ellenőrzött Hormuzi-szoroson halad át. A háború következtében kieső iráni kitermelést – amely a második legjelentősebb a világon – viszont nemigen lehetne más forrásokból pótolni, ez pedig olyan olajárrobbanást hozhatna, mint 1973-79-es időszak válsága.

Iráni forradalmi gárdisták járőröznek a Hormuzi-
szorosban egy amerikai tanker körül fotó: spiegel.de/AP

Jól látható tehát, hogy a katonai beavatkozás idejét és módját az Egyesült Államok kívánja meghatározni, ami semmi esetre sem történhet a novemberi választásokat megelőzően. Jeruzsálem viszont éppen a kampány finisében látja a legnagyobb esélyt arra, hogy a „Nagy Testvér” haderejét lépésre kényszerítse, legalább mint biztosító fedezék, de még inkább cselekvő szövetségesként. Ahhoz, hogy az Egyesült Államok tekintélyének, hitelességének, de mindenekelőtt régiós érdekei további csorbulásának gátat szabjon, előbb-utóbb kénytelen lesz fegyvert ragadni – amennyiben a szankciók a jövő évben nem hoznak áttörést. Hacsak addig Izrael egyedül bele nem vág önállóan egy katonai akcióba, ezzel a bizonytalan kimenetelű vállalkozással azonban saját létét is kockáztatná. Tekintettel az egzisztenciális fenyegetettségre a semmittevés ugyanezzel a veszéllyel járna. Izrael tehát a 22-es csapdájában toporog.

A bomba mint zsarolási eszköz

Benjamin Netanjahu az iráni atomprogram kapcsán második Holokausztot emleget. Kérdés, hogy a kirívóan izraelellenes retorika valójában csak Ahmedinezsád politikájának populista terméke, vagy pedig komolyan veendő fenyegetésként kell értelmezni.  Ha valóban atombombán dolgozik az iszlám köztársaság, akkor az komoly zsarolási potenciál lehet Teherán kezében. Ez azonban tovább fokozhatná a Közel-Kelet jelenleg is meglehetősen instabil állapotát, mi több újabb, kontrollálhatatlan nukleáris fegyverkezési versenybe kényszerítené a térség államait, ami a globális stabilitást ingatná meg. Ezzel pedig az atomsorompó-egyezmény, amely ma – akárhogy is nézzük – világunk legstabilabb tartóoszlopa, rögvest papírfecnivé válna, ami újabb drámai csapást hozhat a civilizációnkra.

* * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * 
Irán 1968-ban írta alá az Atomsorompó egyezményt, amelynek értelmében kizárólag nukleáris energia békés felhasználása engedélyezett. A bécsi székhelyű Nemzetközi Atomenergia-ügynökség (AIEA) feladata a szerződésben foglaltak betartásának ellenőrzése. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa először 2006. július 31-én szólította fel Teheránt az urándúsítás leállítására.                                
Izrael széleskörű vélekedés szerint rendelkezik atomfegyverrel, noha ezt sohasem ismerte el. A zsidó állam nem tagja az Atomsorompó egyezménynek.

2012. augusztus 7., kedd

Láthatatlan Légió: Apostu, Bajevski és Zahovaiko


APOSTU, AKI HAZÁJÁBAN SEM EMELKEDIK KI

Bogdan Apostu másfél évet töltött Magyarországon. A román támadót a 2008/2009-es idényben a Nyíregyháza labdarúgócsapata igazolta le az izrael Hapoel Bnei Sachnin együttesétől. A szabolcsi megyeszékhelyen stabil kezdőjátékosnak számított, olyannyira, hogy az őszi idényben kilenc gólt szerzett, a REAC ellen a mesterhármas is összejött neki. Tavasszal viszont már csak kétszer vette be a ma 26 éves csatár az ellenfelek hálóját, ennek ellenére a csapat bennmaradt az első osztályban. A következő szezont már Miskolcon kezdte, ahol mindössze egy gólpasszal vétette magát észre. Nem is marasztalták, már télen távozott, és hazatért Romániába, ahol a Curtea de Argesnál kapott szerződést. Ezután játszott a Zsilvásárhelyen (CS Pandurii Targu Jiu), a mérlege itt húsz mérkőzésen szerzett négy gól. Egy idény után távozott. Az idén a Petrolul Plotesti szerződtette, többnyire csak kiegészítő ember volt, de két gólt így is összehozott. De ez is elég volt ahhoz, hogy csapata megszerezze a még bennmaradást érő tizennegyedik helyet.


BAJEVSKI, A MACEDÓN VÁNDOR

Aleksandar Bajevski több évet játszott az NB1-ben, legnagyobb sikereit a Ferencváros csapatában érte el, ahol az UEFA-Kupa csoportkörében is pályára lépett.

A macedón támadót az OFK Belgrád együttesétől igazolta le a Győri ETO. Egy év múlva már Siófokon játszott. Jóllehet, egyik helyen sem termelte a gólokat, a Ferencváros viszont fantáziát látott benne, így László Csaba edzősködése idején meghatározó játékosnak számított. Első fővárosi idényében tizenegyszer talált a kapuba és hat gólpasszt is kiosztott. Részese volt az FTC UEFA-csoportkörös szereplésének.

2006-ban igazolt el Magyarországról. Megfordult Lengyelországban, Belgiumban és Szlovákiában is, de maradandót már sehol sem alkotott. Az előző idényt Albániában kezdte, a Flamurtari Vlore csapatától, a Budapest Honvéd leendő kupaellenfelétől kapott szerződést, de már télen távozott a klubtól, és meg sem állt Indonéziáig, ahol az egzotikus nevű Pelita Jaya együttese igazolta le. A 32 éves játékos Macedónia válogatottjában is pályára lépett, nyolc mérkőzésen két gólt szerzett.


FINNORSZÁGBAN A HÓRIHORGAS CSATÁR

Vjatseslav Zahovaiko, a DVSC-Teva csatára márciusban távozott a csapattól. A Debrecen együttese 2011. nyarán igazolta le a 30 éves csatárt, aki az első két bajnoki fordulóban csereként jutott szóhoz, ezután azonban megsérült. A Magyar Kupában és a második csapatban játszott, ezeken a találkozókon többször is gólt szerzett. Az első csapatban Adamo Coulibaly mögött viszont nem jutott számára hely. Így tavasszal közös megegyezéssel távozott a csapatból.

Útja a finn ligába vezetett, ahol a Kuopion Palloseura együttesétől kapott szerződést. Eddig négy bajnoki találkozón egy gólt szerzett, de további gólokat várnak a ballábas játékostól, miután csapata az utolsó előtti, tizenegyedik helyen szerénykedik. A klub több észt játékost is foglalkoztat, egyik honfitársa, a válogatott Ats Purje három góllal a csapat legeredményesebb játékosa.

(B.T.)