Interjú Király Annamáriával, az NKK Balmazújváros visszatérő kapusával
Szabados Ibolya és
Király Annamária személyében komoly élvonalbeli tapasztalattal rendelkező, balmazújvárosi származású játékosokkal erősödött az NB II-re készülő helyi női kézilabdacsapat. A mindössze
27 éves „Kiri” másfél éves kihagyás után tér vissza a kézilabdapályára. A hálóőr,
aki az edzéseken a kapusokkal külön is foglalkozik, ha kell, magára vállalja a vezér
szerepét.
![]() |
Király Annamária a kapusokkal külön is foglalkozik fotó: B.T. |
Amikor az interjút egyeztettük, még jól megérdemelt szabadságodat töltötted Horvátországban. Sikerült kikapcsolódnod?
Természetesen.
Tavaly sajnos a munkám nem engedte meg, hogy elutazzak, most viszont sikerült.
Idén viszont
csak a civil életed fáradalmait kellett pihenned, hiszen a krónikus
derék- és térdsérülésed miatt egy meccsen tudtál a Debrecen csapatának
segítségére lenni.
A derekammal már
évek óta bajlódok. De sajnos nem ez az egyetlen probléma, ugyanis a jobb
térdemben egyáltalán nincs porc, a jobb talpamban pedig egy csontkinövés van.
Ezek együttesen pedig már nem tették lehetővé, hogy az élsportot folytassam.
Utoljára idén
februárban védtél, a DVSC székesfehérvári vendégjátéka alkalmával. Nehezen
hoztad meg a döntést a visszavonulásról?
Tényleg akkor
védtem utoljára az élvonalban, de már tavaly februárban elbúcsúztam a
csapattól. Az igazolásom viszont megmaradt a klubnál, így tudtam azon a
találkozón a kapuba állni. Hatalmas megtiszteltetés volt
évekig az NB1-ben játszani. Mivel azonban megtaláltam a saját utam a civil
életben is, így nincs bennem hiányérzet.
Sokan
tisztában vannak azzal, hogy Balmazújvárosban ismerkedtél meg a sportág alapjaival.
Fel tudod ezt az időszakot idézni?
Ma is elevenen
él bennem az első tréning. Éppen labdáztunk a társaimmal, a kapuban pedig én
álltam, amikor Halász Ferenc tanár úr megérkezett az edzésre. Rögtön azt
mondta nekem, hogy én leszek a kapus. Ezután végigsírtam az éjszakát, mert én édesapámhoz (Király Sándor – a szerk. megjegyzése) hasonlóan irányító szerettem volna lenni. Aztán részt vettünk egy tornán, amelyen engem választottak meg a
legjobb kapusnak. Ez volt az az élmény, aminek köszönhetően már soha többé nem
akartam a kaput elhagyni.
Később viszont,
amikor a DVSC-hez kerültél, már aligha hullottak a könnyeid.
Komoly
elismerést jelentett akkoriban a csapathoz tartozni, hiszen egy EHF-kupa
győztes klub utánpótlásában nevelkedtem, és mindig az előttem lévő korosztályban
szerepeltem. Ehhez kellett azonban az újvárosi „kézilabda iskola”, hiszen itt
dőlt az el, hogy én kézilabdázó leszek.
A cívisvárosban
mutatkoztál be az élvonalban, majd pedig Derecskére kerültél kölcsönbe, aztán
pedig a csapattal együtt Nyíradonyba költöztél. Hogyan élted meg ezeket az
éveket?
Akkor természetesen
csalódott voltam kissé amiatt, hogy nem számítottak rám Debrecenben, hiszen
fiatal voltam, lendülettel teli. Utólag viszont már azt mondom, hogy lehet így
jártam jobban, hiszen Köstner Vilmossal dolgozhattam együtt. Derecskén nagyon
sok lehetőséget kaptam, ez kellett ahhoz, hogy kiforrjam magam. Ott lettem
NB1-es szintű kapus, de a nyíradonyi időszakban is sokat fejlődtem.
Nyíradony után
pedig Hódmezővásárhely volt a következő állomáshelyed. Ekkor kerültél először
igazán messze Debrecentől.
A nyíradonyi
csapat anyagi okok miatt 2009-ben feloszlott. Szerencsére velem együtt igazolt
a Csongrád megyeiekhez Sopronyi Anett és Kudor Kitti is, így könnyebben ment a
beilleszkedés.
A debreceni és
derecskei időszakban megszokhattad, hogy mindig lelkes szurkolók előtt
léphettél pályára. Veszprémben ugyanakkor szokatlan lehetett az üres lelátók
előtt játszani.
Debrecenben nem
divatdrukkerek járnak kézilabda-mérkőzésre, ez biztos! Nincs még egy csapat
Magyarországon, amelynek ilyen szurkolótábora lenne. Veszprémben viszont, ha
nem ment a gárdának, nagyon hamar megtalálták a nézők a játékosokat is, és a
trágárságtól sem riadtak vissza. Sokszor kaptunk olyan megjegyzéseket is, ami
után felvetődött bennem a kérdés, hogy minek járnak ezek az emberek meccsre. Jó
érzés volt aztán ismét visszakerülni Debrecenbe, ahol ismét együtt dolgozhattam
a már emlegetett Köstner Vilmossal.
Nem először
említed a nevét. Őt leginkább a drákói
szigoráról és a speciális edzésmódszereiről ismerik. Milyen edző ő valójában?
Valóban egy
nagyon erőskezű tréner, aki a kemény munkában hisz. Vannak olyan játékosok,
akiknek ez a stílus fekszik, másoknál viszont – különösen a fiatal kézilabdázók körében – nem biztos, hogy ez célravezető.
Néhány évvel
ezelőtt készült veled egy interjú, amelyben azt mondtad, hogy az álmod a
felnőtt válogatottság. Mikor érezted úgy, hogy meglehet erre az
esélyed?
Végigjártam az
összes korosztályos válogatottat. A hazánkban rendezett főiskolás VB után –
amelyen másodikak lettünk –, gondoltam arra, hogy Pálinger Katalin
visszavonulása után bekerülhetek a szövetségi kapitány látókörébe. Nem
gondoltam, hogy jobb vagyok mindenkinél, de akkor úgy éreztem, hogy lehet
esélyem bekerülni a keretbe. Ez ugyan nem sikerült, de hiányérzet nem maradt
bennem, mert „B-kerettagként” is értek sikerek. Ennél fájóbb, hogy
külföldön nem tudtam magam megmutatni, de mára már ezen is túlléptem.
Évekig
elképzelhetetlennek tűnt az, hogy Király Annamária egyszer a balmazújvárosi női
kézilabdacsapat kapuját őrizze. A nyáron viszont engedtél Melkó Károly
csábításának, így visszatérsz a kézilabdapályára. Mivel tudott a tréner
meggyőzni?
Néhány hónappal
ezelőtt megjelent egy cikk, amelyben arról is szó esett, hogy szívesen látnának az
együttesnél. Noha kicsit váratlanul ért a hír, örültem neki, hiszen korábban,
amikor találkoztunk Melkó Károllyal, valóban szóba került az esetleges
visszatérésem. Nagyon jól esett, hogy nem felejtettek el. Másrészt, be kell
valljam, hiányzott a labda, a mozgás, és kézilabdás közeg is.
Mennyire ismered
a leendő csapattársaidat?
Természetesen
vannak, akiket ismerek, sőt olyan csapattársak is vannak, akikkel játszottam is
már együtt. Mivel nyitott személyiség vagyok, nem félek az új közösségtől.
Kívülállóként
azt gondolom, hogy nem csak a pályán lehet majd fontos szereped, hanem az
öltözőben is. Készen állsz arra a helyzetre, amikor esetleg majd
neked kell összekapni a csapatot?
Azt szokták
mondani, hogy egy falkának mindig szüksége van egy vezérre. Ez a karakter nem
áll távol tőlem. Egy közösségben nem lehet azt megengedi, hogy annak tagjai
elbeszéljenek egymás mellett. Nem állna távol tőlem az, hogy az öltözőben a
társaim elé álljak, és elmondjam a véleményem. Egy csapatnak mindig össze kell
tartania. Ha olyan helyzet adódik, amikor ki kell állnom, különösen, ha
még segítőtársakra is találok, akkor meg is fogom tenni.
Azt hiszem, nem
túlzó az a megállapítás, hogy a város nagyon sokat köszönhet édesapádnak,
hiszen a rendezvénycsarnok nélküle aligha épült volna meg. Szándékosan
provokatív a kérdésem: elvárod, hogy te legyél a csapat első számú kapusa?
Amikor Melkó
Károllyal egyeztettünk, kategorikusan kijelentettem, hogy nem szeretnék
első számú kapus lenni. Ennek egyik oka, hogy a munkám miatt nem tudom vállalni,
hogy minden edzésen jelen legyek. Ugyanakkor az egészségi állapotom okán sem jelenthetem ki, hogy én leszek a kezdő hálóőr. Nem azért kezdtem újra, hogy
babérokat arassak. A tudásomat szeretném elsősorban átadni a következő
generációnak. A kapusokkal például külön is foglalkozom majd.
Több hét van még
a bajnoki rajtig. Mit vársz a szezontól, amely több újdonságot rejt mind a
számodra, mind pedig a csapat számára?
Egy sokat futó,
hajtós csapathoz csatlakoztam. Fel kell vennünk az NB II. ritmusát, rutint kell
szereznünk. Szeretném, ha sikerülne egy-két éven belül még egy
osztállyal feljebb lépni, de ehhez azért még fejlődnünk kell. Ebben szeretnék
segíteni az együttesnek.
(B.T.)